2015. Június 10.
Pécs, Magyarország
Péntek: 14 óra, 32 perc
{Nelli}
Sosem szerettem, ha be van borulva az ég, és az időjárás nagyon esni készül. És most, hogy már június van, kifejezetten dühítőnek érzem, hogy nem hajlandó, az a francos nap csak egy kicsit, legalább pár órára kisütni. Viszont, most nem csak az zavar, hogy nem süt hét ágra odakint a nap, a gyomrom már azóta görcsbe van rándulva, mióta ide betettük a lábunkat. Utáltam várakozni. Azt pedig végképp nem bírtam, ha egy kis helyen kell lennem, olyan emberek között akiket nem ismerek... mondjuk ez nem teljesen igaz, hiszen mellettem, két legjobb barátnőm ült. Nia és Lora. Jobb oldalamon rögtön Lora foglalt helyet. Sötét hajában lévő szőke tincse volt az egyetlen számomra, ami a fényt jelentette ezen a borongós napon. (Sosem tudtam, miért ragadok le mindig ennél az időjárás témánál...) Lorán is észre vehetőek voltak a szorongás apró jelei, átéreztem helyzetét egyikünk sem tudta, miért is hívtak pontosan az igazgató úr irodájához. Még nem voltunk gimisek. Ebben az évben felvételiztünk... kisebb, nagyobb sikerekkel. Ellentétben velünk Nia, akinek szőke féloldalasra nyírt haja, az ablakon beáramló lágy szélben, ide-oda lengett egyáltalán nem tűnt megrémültnek. Tudtam, hogy ő is izgul, de már elég rég óta ismertem ahhoz, hogy tudjam, úgy sem mutatja ki. Nem szóltunk egymáshoz. Így aztán, inkább csendben lóbáltam a lábaim, s néha, néha lopva felnéztem, és körbe tekintettem, apró mogyoró kivágású égszínkék szemeimmel.
Velünk szemben három másik kamasz ült. Középen egy apró termetű, ám annál inkább eltökéltnek látszó, mosolygó lány. Haja hosszú, sötét barna volt, mély barna szemeit, egy fekete tusvonal emelte ki, s tökéletesre göndörített szempillái, csodaszépnek hatottak együtt. A lány mellett egy srác ült. A fiú lehengerlő volt. Szőkés barna világos hajával, s zöld szemeivel, mintha egy görög istenség ült volna, veled szemben. Ekkor a lány a fiú vállára hajtotta a fejét, az pedig adott rá egy puszit. Aranyosak voltak együtt. A tökéletes ellentét. A lány másik oldalán unatkozó fiú, látványosan szenvedett, ami elég viccesnek hatott. A srácnak egy tincse, amely épp kilógott a fekete, felkötött raszta hajából mindig a szemébe zuhant, s ezt ő a keze nélkül próbálta onnan eltüntetni. Magyarán szólva, azt az egy tincset fújta megállás nélkül, ami ennek hatására ide-oda repdesett. Ezen egy kicsit elmosolyodtam, majd aztán végig mértem a srácot, és inkább abba hagytam. A raszta hajú, zavarba ejtően sexy volt. Bár elfeküdve ült a széken, látszott rajta, hogy magas, és izmos. Ám ekkor nyílt az ajtó, én pedig elpirulva, vissza hajtottam a fejem. Hárman jöttek be, ha jól számoltam a lábakat. Egy kis idő után, a velünk szemben ülők, mozgolódni, és beszélgetni kezdtek, így újra fel mertem nézni. Két új alakot vettem észre, a társaságban. Mindketten fiúk voltak. Érezhetően cigiztek, mielőtt beléptek volna. Az egyik srácnak a haja le volt nyírva oldalt, így ha valaki csak balról nézte a fiú sötét barna haját azt hihette, hogy punk. Szemei ugyan olyan színűek voltak, mint a lánynak, és arcuk is elég sok mindenben hasonlított. Lemertem volna fogadni, hogy testvérek. A féloldalas fiú magas volt, és cingár. Egy szürke hosszú ujjú pólót viselt és egy kopott farmer nadrág, amely fel volt hajtva a vádlija magasában. Mellette a másik fiúnak barna haja összekuszálva volt. A fiún egy szűk szabású fekete szaggatott farmer meg egy sima szürke trikó, valamiféle rajzzal. Mire észbe kaptam, hogy talán túl sokáig, vagy túl feltűnően bámulom őket, addigra arra lettem figyelmes, hogy a trikós srác engem néz. Óvatosan harapdálni kezdtem a szám belsejét, és éreztem ahogy elpirulok, de bírtam a tekintetét. Egy idő után elégedetten elmosolyodott, és vissza fordult barátaihoz. Ekkor vettem észre, hogy az arcán van egy hatalmas, hosszú heg. A seb körülbelül a szemétől a füléig ért. Nem új volt, már látszott rajta, hogy egy, két éve teljesen beforrt. Bár csúnya volt a heg, és néhol még mindig piros, mégis valahogy elképesztően helyes volt a srác. Ekkor az ajtó nagy durranással becsapódott, és az utolsó fiú is belépett rajta. neki szőkés barnás haja tökéletesen volt beállítva és érezhető volt a megjelenésén, hogy egy egoista zsenivel van dolgunk. A mellettem ülő Nia, mikor meglátta, a fiút megfeszült, és száját egészen szűkre húzta össze. Fura volt, és nem tetszett barátnőm viselkedése. Ő Nia, sosem szokott ideges lenni! Azonban, egy két perc múlva minden értelmet nyert.
A fiú, aki az imént csapta be az ajtót, látszólag a szemben ülő társaság utolsó tagja volt. Azonban nem hozzájuk ült le,hanem egyenesen felénk vette az irányt. Pontosabban Nia felé. Amíg a srác oda ért, síri csend lett a teremben.Mindannyian őket figyeltük. Megnyugodva vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem ért semmit. És ekkor leült mellé.
-Nem gondoltam volna, hogy itt látlak viszont Pollz.-mondta egy féloldalas mosoly közepette.
-Hányszor mondtam el, hogy nem szeretem, ha így hívsz.-mondta barátnőm, kissé elpirulva.
-De szerintem ez aranyos.-mondta majd, felénk fordult. -Sziasztok én...-kezdte volna de Nia belé fojtotta a szót.
-Lányok ő itt Viktor, a világ legidegesítőbb embere, aki nem tud két számot összeadni, és... Na ezt hagyd abba, ne mosolyogj Nelli!-szólt rám Nia, én meg természetesen nem hagytam abba a mosolygást.
-Ugyan már, én olyat nem szoktam.-mondtam még mindig fülig érő szájjal, és hajamat hátra dobva, mint egy királylány.-Amúgy a nevem Kornélia, de csak Nellinek hívnak.-mondtam Viktornak, és bólintott.
-Én Lora vagyok.-mondta másik barátnőm, mikor egy jelző köhintést halottunk, szemből.
-Örülök, hogy bemutatsz minket haver.-mondta a raszta hajú.
-Hát persze...-nevetett fel jóízűen Viktor.-Lányok, ők itt azok az emberek, akik elviselnek.
-Nehéz lehet.-tette hozzá szarkasztikusan, de nagy mosollyal a száján Nia. Erre a kijelentésre a legtöbben felnevettünk, Viktor meg gyengéden belebokszolt a karjába, barátnőmnek.
-Szóval, a lány középen Olívia, de mi csak Livinek hívjuk, mellette ülő szőke szívtipró Meszler Dániel. Aztán a raszta nagyszájú a Dinike, és a rangidős Livi bátyja Barna. Meg az éppen rossz fiú hírében lévő Sziszi.-innentől nem volt megállás. Ez volt az a pillanat amikor valami megtört. Ott ültünk mind az igazgatói előtt, túl esve a kínos bemutatkozásokon, és hirtelen mind... felszabadultunk.
Valahogy ettől a naptól fogva érezhetően más lett minden - ahogy azt később Sziszi is megállapította-. Ettől a perctől fogva, a srácok gondolata, kinézete, és az érzés, hogy velük legyünk átvette az irányítást az agyunk felett. Egyikünk sem ment bele a részletekbe. Nem kérdezte senki a másikat, hogy miért is ült aznap ott az igazgatói előtt. Nem akartuk tudni senkiről, hogy hány éves, vannak-e testvérei, vagy, hogy mi a története. Egyáltalán nem siettünk. Nyugodtan beszélgettünk, s néha fel nevetve jeleztük a másiknak, hogy pontosan értjük mire akar kilyukadni. Érdekes volt. Az egész, olyan hihetetlen, és mégis valós. nem hittem volna, hogy pár idegen, milyen közel kerülhet, ilyen rövid idő alatt. Úgy éreztem tetszettünk nekik. Valószínűleg csak az én beteg agyam gondolta így de olyan volt, mintha ezzel azt akarták volna sugallni, hogy nem ez volt az utolsó találkánk. Mintha telepatikus úton megbeszéltük volna, hogy életre szóló barátságot kötünk ott, ebben a szent percben az igazgatói iroda előtt. Ekkor kicsapódott az addig zárt ablak, és a szél süvítve rontott be.
-Utálom, hogy nyár van és ilyen rossz idő...Miért kell ennek a hülye szélnek folyamatosan ilyen nagyon fújnia.-akadtam ki, kissé túl látványosan.
-Ez a változás elő szele aranyom.-vágta rá klisésen egy sármos mosollyal Sziszi, én meg nevetve forgattam a szemem.
-Én inkább a közelgő vihar elő szelének titulálnám, drágám.-válaszoltam végül, és akkor még fogalmam sem volt, hogy Blöcker Szilárdnak, -idegesítő módon, de- mindig igaza van.
A fiú, aki az imént csapta be az ajtót, látszólag a szemben ülő társaság utolsó tagja volt. Azonban nem hozzájuk ült le,hanem egyenesen felénk vette az irányt. Pontosabban Nia felé. Amíg a srác oda ért, síri csend lett a teremben.Mindannyian őket figyeltük. Megnyugodva vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem ért semmit. És ekkor leült mellé.
-Nem gondoltam volna, hogy itt látlak viszont Pollz.-mondta egy féloldalas mosoly közepette.
-Hányszor mondtam el, hogy nem szeretem, ha így hívsz.-mondta barátnőm, kissé elpirulva.
-De szerintem ez aranyos.-mondta majd, felénk fordult. -Sziasztok én...-kezdte volna de Nia belé fojtotta a szót.
-Lányok ő itt Viktor, a világ legidegesítőbb embere, aki nem tud két számot összeadni, és... Na ezt hagyd abba, ne mosolyogj Nelli!-szólt rám Nia, én meg természetesen nem hagytam abba a mosolygást.
-Ugyan már, én olyat nem szoktam.-mondtam még mindig fülig érő szájjal, és hajamat hátra dobva, mint egy királylány.-Amúgy a nevem Kornélia, de csak Nellinek hívnak.-mondtam Viktornak, és bólintott.
-Én Lora vagyok.-mondta másik barátnőm, mikor egy jelző köhintést halottunk, szemből.
-Örülök, hogy bemutatsz minket haver.-mondta a raszta hajú.
-Hát persze...-nevetett fel jóízűen Viktor.-Lányok, ők itt azok az emberek, akik elviselnek.
-Nehéz lehet.-tette hozzá szarkasztikusan, de nagy mosollyal a száján Nia. Erre a kijelentésre a legtöbben felnevettünk, Viktor meg gyengéden belebokszolt a karjába, barátnőmnek.
-Szóval, a lány középen Olívia, de mi csak Livinek hívjuk, mellette ülő szőke szívtipró Meszler Dániel. Aztán a raszta nagyszájú a Dinike, és a rangidős Livi bátyja Barna. Meg az éppen rossz fiú hírében lévő Sziszi.-innentől nem volt megállás. Ez volt az a pillanat amikor valami megtört. Ott ültünk mind az igazgatói előtt, túl esve a kínos bemutatkozásokon, és hirtelen mind... felszabadultunk.
Valahogy ettől a naptól fogva érezhetően más lett minden - ahogy azt később Sziszi is megállapította-. Ettől a perctől fogva, a srácok gondolata, kinézete, és az érzés, hogy velük legyünk átvette az irányítást az agyunk felett. Egyikünk sem ment bele a részletekbe. Nem kérdezte senki a másikat, hogy miért is ült aznap ott az igazgatói előtt. Nem akartuk tudni senkiről, hogy hány éves, vannak-e testvérei, vagy, hogy mi a története. Egyáltalán nem siettünk. Nyugodtan beszélgettünk, s néha fel nevetve jeleztük a másiknak, hogy pontosan értjük mire akar kilyukadni. Érdekes volt. Az egész, olyan hihetetlen, és mégis valós. nem hittem volna, hogy pár idegen, milyen közel kerülhet, ilyen rövid idő alatt. Úgy éreztem tetszettünk nekik. Valószínűleg csak az én beteg agyam gondolta így de olyan volt, mintha ezzel azt akarták volna sugallni, hogy nem ez volt az utolsó találkánk. Mintha telepatikus úton megbeszéltük volna, hogy életre szóló barátságot kötünk ott, ebben a szent percben az igazgatói iroda előtt. Ekkor kicsapódott az addig zárt ablak, és a szél süvítve rontott be.
-Utálom, hogy nyár van és ilyen rossz idő...Miért kell ennek a hülye szélnek folyamatosan ilyen nagyon fújnia.-akadtam ki, kissé túl látványosan.
-Ez a változás elő szele aranyom.-vágta rá klisésen egy sármos mosollyal Sziszi, én meg nevetve forgattam a szemem.
-Én inkább a közelgő vihar elő szelének titulálnám, drágám.-válaszoltam végül, és akkor még fogalmam sem volt, hogy Blöcker Szilárdnak, -idegesítő módon, de- mindig igaza van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése