Pécs, Magyarország
Hétfő: 18 óra 42 perc
{Nia}
Dühös voltam, és legszívesebben mindenkivel csak üvöltöttem volna. Viktor, Viktor, Viktor. Egyszerűen nem tudtam őt kiverni a fejemből. Nem is másra voltam, dühös, hanem magamra, meg rá, amiért megint bepofátlankodta magát az életembe. Annyira büszke voltam magamra, hogy sikerült egy féléven keresztül nem gondolnom rá, erre tessék. Így megy kárba 6 hónap kemény munkája, és kúsznak vissza az életembe a hosszú hajnalokba nyúló éjszakák tumblr-ön. Három napja szinte már fizikai fájdalmaim vannak a hiányától, lassan úgy érzem már nem bírom tovább. Hogy becsavarodtam volna? Ó nem, ő csak Shölndinger Viktor; általában mindenkiből ilyen érzéseket vállt ki, amint az ember kicsit is megismeri őt. Arról már ne is beszéljünk mi történik akkor, ha valaki bele szeret. Ekkor okvetlenül is szegény Fanni arcképe kúszott be a szemem elé. És Fannival együtt az összes nyári emlék, a nevetések, a szenvedések, és azok a pillanatok, Viktorral meg vele. Én pedig ott álltam a tükröm előtt talpig ünneplőbe öltözve, szőke hajamat kontyba kötve viseltem, és újra elfogott az a szorító érzés a hasamban. Már nem tudtam pontosan, hogy azért kezdtem el sírni, mert épp a ballagásomra megyek, vagy azért mert bele ment a púder a szemembe, de a legrosszabb - és legvalószínűbb- esetben azért, mert hiányzik. Össze kell szednem magam. Az egyetlen dolog, ami még mindig zavar, az a gondlat, hogy "miért?". Egyáltalán nem hiszek, a sorsban meg a végzet létezésében, mert az a két másik barátnőm feladata, de, ha létezne is valamilyen mágikus erő odafenn az univerzumban, miért nem árulja el senki, hogy minek kellett ennyire kicsesznie velem? Ugyanis biztos voltam benne, hogy nem fogom őt újra látni, legalábbis nem egy hamar, és evvel a tudattal élni...borzasztó. Tudom, mert már próbáltam egyszer.
Az elmélkedésemből, anyukám, boldogságtól és az öröm könnyektől, rezgő hangja ébresztett fel.
-Csodaszép vagy, drágám.-mondta, és végig nézett rajtam.
-Anyu, mondtam, hogy a könnyeket az ünnepségre tartogasd.-mondtam majd mindketten lementünk a kocsihoz. Apukám, a nővérem, meg az öcsém már a helyükön ülve vártak minket. Mikor az utolsó kocsi ajtó is becsukódott, apa beindította a motort, és néhány perce belül, -utoljára- megérkeztünk az iskola, hatalmas nagy fehér épülete elé. A sulit, valamikor vagy 170 évvel ezelőtt építették, pontosan olyan volt, mint a legtöbb magyar iskola. Régi, és körülbelül a 70-es évek óta változatlan. A családom, egyenest az udvarféle vette az irányt, hogy elfoglalják a helyüket, én pedig végig sétáltam a hosszú, fehér falú, és legtöbb helyen már kopott folyosón. A csúnya mustár sárga, nyitott ajtajú szekrények, kissé nyomasztó hangulatot adtak az egész virágba borult épületnek. Azonban, ez a nyomasztó hangulat, körülbelül egy perc múlva már sehol sem járt, ugyanis benyitottam az osztály terembe.
Az osztályunk sosem volt a csendben üldögélő, jól nevelt és nyugodt természetű csapat. Így aztán amikor beléptem a terembe csak a szokásos kép fogadott. Mindenki valamin nevetett, és voltak olyanok akik a terem egyik végéből a másik végébe kiabáltak egymásnak. Az osztály termünket az alsóbb évesek szépen feldíszítették, így most az egész helyiség virág illat mámorában úszott. Végül én is megtaláltam a helyemet, és oda ültem a két barátnőm mellé. Néhány másodperc múlva, az ajtó újra kinyílott és az osztály főnökünk lépett be rajta. Kedves hölgy volt. Moldvai Szabinának hívták, egy apró, kissé duci, 40-es évei végén járó nőről beszélünk. A tanárnő szeme csillogott, s arcán egy hatalmas nagy, kissé szomorkás mosoly ült. Nem mi voltunk az első osztálya, de ez alatt a 4 év alatt mindig azt hajtogatta nekünk, hogy mi álltunk a szívéhez a legközelebb. Mikor ezek a mondatok felhangoztak fejemben, akaratlanul is könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
-Ó, kis drágáim...-kezdett bele mondandójába Moldvai tanárnő, ám hangja elcsuklott. Azonban gyorsan összekapta magát, és elmondta a beszédét. Aztán mi is, és átadtuk neki az ajándékot. A hangszórókból ekkor felcsendült a jól ismert régi nóta, és az osztályfőnök helyettes kinyitott az ajtót, ideje volt menni. Így hát mind beálltunk a párunk mellé, és elindultunk, szépen lassan, -de egyáltalán nem csendben- a folyosókon. Körbe jártuk az egész iskolát, érezte, ahogy az emlékek vissza kúsznak a fejembe, jók, rosszak egyaránt. Már az udvar felé sétáltunk, mikor újra össze szorult a gyomrom. Előttem Nelli zokogott, -azt már nem tudom, hogy azért mert szomorú volt, vagy a mellette lévő osztály társam már megint valamilyen hülyeségről beszélt, és esetleg az örömtől csordultak ki könnyei- mögöttem pedig Lora a virággal ütögette a szegény, gyanútlan hetedikeseket. B osztályba jártunk, így másodiknak vonultunk ki az udvarra. Muszáj volt egy mély levegőt vennem, mikor a kinti fülledt nyári levegőbe értünk volna.
Fél hét körül volt már, és hihetetlen módon még mindig sütött a nap. Természetesen Nelli meg is jegyezte, hogy "Na ezt, ezt már szereti.". Az igazgató nő előkelően és kifinomultan oda lépett a mikrofonhoz, és beszélni kezdett. az igazgató nő beszéde alatt mindenki mással volt elfoglalva, persze mindezt csendben tettük, valamint alig észre vehetően. Én csak néztem előre. Figyelve a tömeget, és ismerős arcokat kerestem. Láttam Nelli kis tesóit és a szüleit, ahogy csendre próbálják őket inteni. Ott volt még Szabi, Clara, -Lora legidősebb testvére, akinek vőlegénye Amerikából származott így azóta Klárit mindenki Claranak hívja- illetve barátnőm apukája. A három Andrássy testvérnek az anyja 2 éve halt meg autóbalesetben, apukájuk azóta sem nősült meg, sőt még tartósabb kapcsolata sem volt. Lora mindig nagyra tartotta ezért az apját, hogy mindig emlékezett az anyjukra és sosem felejtette el az emlékét... Az én családomat is megtaláltam rögtön. A Orsi a nővérem büszkén mosolygott rám, ezáltal egy apró mosolyt csalt az arcomra. Anyu és apu az öcsémnek magyaráztak épp valamit. Ekkor éreztem, ahogy Lora megböki a vállamat,és alig észrevehetően az udvar végi kis padra mutatott. A gyomrom két másodpercen belül valamiféle kibogozhatatlan csomóba rándult, és arcomba szökött a a vér. Éreztem ahogy a fejem egyre melegebb lesz és hirtelen a tenyerem is izzadni kezdett. Livi kivételével mind ott voltak... Meszler, a raszta srác, meg a punk és a rossz fiú. Valamint féloldalas, idegesítően sármos mosolyával és fekete Rayban napszemüvegében ott ült a pad támláján ő is. Ekkor levette a napszemüvegét és immár nyilvánossá vált az a tény, amit már eddig is tudtam. Shölndinger Viktor egyenesen engem nézett.
Ott álltam tehetetlenül, és bár mennyire is akartam volna elnézni más merre, egyszerűen nem tudtam. Hirtelen valamiféle melegség öntötte el a testem, és olyat éreztem amit eddig még soha: biztonságot. Végül valahogy csak sikerült elvonnom a figyelmemet róla, és a mellettem álló Lorára koncentráltam. A lány ideges volt. Nem tudtam, hogy pontosan mi zaklatta ennyire fel őt azonban egy valami nem kerülhette el a figyelmemet. A féloldalasra nyírt sráccal szemezett. Lora, Mi a fene folyik itt?
-Nia... miért vannak itt,-hallatszott kettővel arrébb egy halk suttogás Nellitől. nem válaszoltam semmit, egyszerűen nem tudtam. Lebénulva álltam ott és csak arra tudtam gondolni, hogy már csak öt perc és Viktor nyakába ugorhatok. Várj nem, nem erre gondoltam, vagyis nem gondolhatok erre. Nem?
-Büszke vagyok rád, prücsök!-mondta apu majd magához ölelt.-menj köszönj el még a a barátaidtól, tudom,hogy ez ilyenkor nehéz.
-Köszi papi. Mindjárt vissza jövök, a kocsinál találkozunk. Szeretlek titeket.-mondtam sietve és a két testvéremet is kapkodva öleltem meg, majd aztán rohantam el, hogy össze szedjem két másik barátnőmet. Ám ekkor egy kéz elkapta a csuklómat én pedig egy 180 fokos fordulatot vetettem, ami majdnem ahhoz vezetett, hogy annak a drága féloldalasra nyírott hajú Barnabás ölébe essek. De ő megtartott. Úgy nézhettünk ki , mint az emberek a tangókban, vagy amikor egy keringőnél a férfi bedönti a nőt. Nem csak én voltam megilletődve, és meghökkenve. Az ő arcán is ugyan az a kifejezés ült ki. Felismert. A könyvekben, mikor a főhősnő és a szerelmi szál találkoznak, mindig azt írják, hogy: "...és hirtelen minden megszűnt létezni körülöttük. Nem volt se zaj, se ember ki meg zavarhatta volna őket. Csak ketten voltak. a lány, és a fiú." ezt eddig sosem értettem, hogy hogyan lehetséges ilyesmi. Azonban ebben a szent minutumban, mind ez értelmet nyert.
Ekkor egy köhintést halottunk, a körülöttünk álló emberektől, így aztán barna felsegített és felálltunk. De még mindig nem törődtünk a barátainkkal. Csak álltunk egymással szemben és néztük a másikat. Arcára megint kiült az az elégedett, és csintalan kis mosoly, melyet utoljára akkor láttam őt.
-2010. október 31.-mondtam halk, szinte alig hallható hangon.
-Nem hittem volna, hogy felismersz.-mondta ő is majd egy lépést közelebb lépett.-Aranyos, hogy így emlékszel a dátumra.-mondta és rám kacsintott. Hogy én, hogy utálom ezt az embert!
-Érdekes... valahogy te se felejtettél el engem.-vágtam vissza büszkén és kérdőn, egy fél oldalas mosollyal néztem rá, majd én is közelebb léptem.
-Téged nem lehet elfelejteni olyan egyszerűen.-mondta, és az arcainkat már csak centi méterek választották el egymástól.
-Na jó... Valaki mondja, hogy nem én vagyok az egyetlen aki kurvára nem érti, hogy mi folyik itt.-mondta Nelli, és ekkor Barnának, és nekem is leesett, hogy mi is történik, így hát hiper gyorsan szét reppentünk.-Oh, félre értés ne essék, tényleg iszonyat cuki voltatok, meg minden..de komolyan, mi a francot kerestek itt?
-Egy ajánlatot szeretnék tenni.-mondta ekkor Viktor, komolyra fordítva a szót.-A srácokkal, plusz a hős szerelmes pár női tagjával úgy gondoltuk, hogy lelépünk. Elmegyünk, csak úgy random van egy nagy kocsink, és elegünk van. Rohadtul meguntunk már... mindent. Úgy, hogy itt a nyár és van némi spórolt pénze mindannyiunknak. Szóval a kérdés az, hogy eljönnétek velünk? 2 és fél hónap, Európa, és mi. Mit szóltok?-amint Viktor elmondta az ajánlatukat, egyből felcsillant a szemem. Imádtam utazni, és a srác mintha a számból vette volna ki a szót. Elegünk van... mindenből. Aztán eszembe jutottak apuék, és az, hogy csak 14 éves vagyok. Biztos nem engedné meg.
-Ugye tisztában vagytok vele, hogy csak 14 évesek vagyunk...?-kérdezte Nia, mintha olvasott volna a gondolataimban.
-Pontosan tudjuk, drágám. De ez minket nem nagyon zavar, a szülő kérdést majd valahogy megoldjuk, higgy nekem Pollz. Csak gyertek, jó lesz.-mondta Viktor és láttam, ahogy a keze óvatosan hozzá ér barátnőm csuklójához.
-Én benne vagyok.-mondtam és elmosolyodtam.
-Rendben, csináljuk.-egyezett bele Nia is, és Viktor arcára mérhetetlen nagy öröm ült ki.
-Na és te tündér bogár?-kérdezte az eddig szótlanul szemlélő Sziszi Nellitől.
-Oh drágám, én az elejétől fogva benne voltam, csak nekem nem jutott cuki régről ismert gimnazista.-mondta Nelli szarkasztikusan egy édes mosoly közepette, mire Sziszi és a többiek felnevettek.
-Ne aggódj tündér bogár, ezen hamar változtatunk.-kapta válaszul a lány Sziszitől, majd Dini, a raszta hajú srác közölte, hogy indulnunk kell.
Az elmélkedésemből, anyukám, boldogságtól és az öröm könnyektől, rezgő hangja ébresztett fel.
-Csodaszép vagy, drágám.-mondta, és végig nézett rajtam.
-Anyu, mondtam, hogy a könnyeket az ünnepségre tartogasd.-mondtam majd mindketten lementünk a kocsihoz. Apukám, a nővérem, meg az öcsém már a helyükön ülve vártak minket. Mikor az utolsó kocsi ajtó is becsukódott, apa beindította a motort, és néhány perce belül, -utoljára- megérkeztünk az iskola, hatalmas nagy fehér épülete elé. A sulit, valamikor vagy 170 évvel ezelőtt építették, pontosan olyan volt, mint a legtöbb magyar iskola. Régi, és körülbelül a 70-es évek óta változatlan. A családom, egyenest az udvarféle vette az irányt, hogy elfoglalják a helyüket, én pedig végig sétáltam a hosszú, fehér falú, és legtöbb helyen már kopott folyosón. A csúnya mustár sárga, nyitott ajtajú szekrények, kissé nyomasztó hangulatot adtak az egész virágba borult épületnek. Azonban, ez a nyomasztó hangulat, körülbelül egy perc múlva már sehol sem járt, ugyanis benyitottam az osztály terembe.
Az osztályunk sosem volt a csendben üldögélő, jól nevelt és nyugodt természetű csapat. Így aztán amikor beléptem a terembe csak a szokásos kép fogadott. Mindenki valamin nevetett, és voltak olyanok akik a terem egyik végéből a másik végébe kiabáltak egymásnak. Az osztály termünket az alsóbb évesek szépen feldíszítették, így most az egész helyiség virág illat mámorában úszott. Végül én is megtaláltam a helyemet, és oda ültem a két barátnőm mellé. Néhány másodperc múlva, az ajtó újra kinyílott és az osztály főnökünk lépett be rajta. Kedves hölgy volt. Moldvai Szabinának hívták, egy apró, kissé duci, 40-es évei végén járó nőről beszélünk. A tanárnő szeme csillogott, s arcán egy hatalmas nagy, kissé szomorkás mosoly ült. Nem mi voltunk az első osztálya, de ez alatt a 4 év alatt mindig azt hajtogatta nekünk, hogy mi álltunk a szívéhez a legközelebb. Mikor ezek a mondatok felhangoztak fejemben, akaratlanul is könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
-Ó, kis drágáim...-kezdett bele mondandójába Moldvai tanárnő, ám hangja elcsuklott. Azonban gyorsan összekapta magát, és elmondta a beszédét. Aztán mi is, és átadtuk neki az ajándékot. A hangszórókból ekkor felcsendült a jól ismert régi nóta, és az osztályfőnök helyettes kinyitott az ajtót, ideje volt menni. Így hát mind beálltunk a párunk mellé, és elindultunk, szépen lassan, -de egyáltalán nem csendben- a folyosókon. Körbe jártuk az egész iskolát, érezte, ahogy az emlékek vissza kúsznak a fejembe, jók, rosszak egyaránt. Már az udvar felé sétáltunk, mikor újra össze szorult a gyomrom. Előttem Nelli zokogott, -azt már nem tudom, hogy azért mert szomorú volt, vagy a mellette lévő osztály társam már megint valamilyen hülyeségről beszélt, és esetleg az örömtől csordultak ki könnyei- mögöttem pedig Lora a virággal ütögette a szegény, gyanútlan hetedikeseket. B osztályba jártunk, így másodiknak vonultunk ki az udvarra. Muszáj volt egy mély levegőt vennem, mikor a kinti fülledt nyári levegőbe értünk volna.
Fél hét körül volt már, és hihetetlen módon még mindig sütött a nap. Természetesen Nelli meg is jegyezte, hogy "Na ezt, ezt már szereti.". Az igazgató nő előkelően és kifinomultan oda lépett a mikrofonhoz, és beszélni kezdett. az igazgató nő beszéde alatt mindenki mással volt elfoglalva, persze mindezt csendben tettük, valamint alig észre vehetően. Én csak néztem előre. Figyelve a tömeget, és ismerős arcokat kerestem. Láttam Nelli kis tesóit és a szüleit, ahogy csendre próbálják őket inteni. Ott volt még Szabi, Clara, -Lora legidősebb testvére, akinek vőlegénye Amerikából származott így azóta Klárit mindenki Claranak hívja- illetve barátnőm apukája. A három Andrássy testvérnek az anyja 2 éve halt meg autóbalesetben, apukájuk azóta sem nősült meg, sőt még tartósabb kapcsolata sem volt. Lora mindig nagyra tartotta ezért az apját, hogy mindig emlékezett az anyjukra és sosem felejtette el az emlékét... Az én családomat is megtaláltam rögtön. A Orsi a nővérem büszkén mosolygott rám, ezáltal egy apró mosolyt csalt az arcomra. Anyu és apu az öcsémnek magyaráztak épp valamit. Ekkor éreztem, ahogy Lora megböki a vállamat,és alig észrevehetően az udvar végi kis padra mutatott. A gyomrom két másodpercen belül valamiféle kibogozhatatlan csomóba rándult, és arcomba szökött a a vér. Éreztem ahogy a fejem egyre melegebb lesz és hirtelen a tenyerem is izzadni kezdett. Livi kivételével mind ott voltak... Meszler, a raszta srác, meg a punk és a rossz fiú. Valamint féloldalas, idegesítően sármos mosolyával és fekete Rayban napszemüvegében ott ült a pad támláján ő is. Ekkor levette a napszemüvegét és immár nyilvánossá vált az a tény, amit már eddig is tudtam. Shölndinger Viktor egyenesen engem nézett.
Ott álltam tehetetlenül, és bár mennyire is akartam volna elnézni más merre, egyszerűen nem tudtam. Hirtelen valamiféle melegség öntötte el a testem, és olyat éreztem amit eddig még soha: biztonságot. Végül valahogy csak sikerült elvonnom a figyelmemet róla, és a mellettem álló Lorára koncentráltam. A lány ideges volt. Nem tudtam, hogy pontosan mi zaklatta ennyire fel őt azonban egy valami nem kerülhette el a figyelmemet. A féloldalasra nyírt sráccal szemezett. Lora, Mi a fene folyik itt?
-Nia... miért vannak itt,-hallatszott kettővel arrébb egy halk suttogás Nellitől. nem válaszoltam semmit, egyszerűen nem tudtam. Lebénulva álltam ott és csak arra tudtam gondolni, hogy már csak öt perc és Viktor nyakába ugorhatok. Várj nem, nem erre gondoltam, vagyis nem gondolhatok erre. Nem?
{Lora}
Ott voltak. Pontosabban ott volt. Három napja ezen gondolkodtam, hogy vajon tényleg ő az, vagy csak az én elmém olyan beteg, hogy őt képzelte a helyébe. De nem így volt. Bár iszonyatosan megváltozott de egy valami végleg elárulta, hogy nem tévedtem. a szeme. A szeme, még mindig ugyan az a hatalmas nagy mély barna igéző szempár volt, mint 5 éve. A műsor véget ért, és mindenki egyszerre akart a szüleihez és a családjához menni. Kivéve minket hármunkat. mi csak egy dolgot szerettünk volna, de azt rohadtul: a válaszokat. De először apuék irányába vetettem magamat.
-Hát, az Eszti néni még mindig roppant hosszú, és dög unalmas beszédeket tart.-jegyezte meg a bátyám, és a nővéremmel egyetértően bólogattunk.-Büszke vagyok rád, prücsök!-mondta apu majd magához ölelt.-menj köszönj el még a a barátaidtól, tudom,hogy ez ilyenkor nehéz.
-Köszi papi. Mindjárt vissza jövök, a kocsinál találkozunk. Szeretlek titeket.-mondtam sietve és a két testvéremet is kapkodva öleltem meg, majd aztán rohantam el, hogy össze szedjem két másik barátnőmet. Ám ekkor egy kéz elkapta a csuklómat én pedig egy 180 fokos fordulatot vetettem, ami majdnem ahhoz vezetett, hogy annak a drága féloldalasra nyírott hajú Barnabás ölébe essek. De ő megtartott. Úgy nézhettünk ki , mint az emberek a tangókban, vagy amikor egy keringőnél a férfi bedönti a nőt. Nem csak én voltam megilletődve, és meghökkenve. Az ő arcán is ugyan az a kifejezés ült ki. Felismert. A könyvekben, mikor a főhősnő és a szerelmi szál találkoznak, mindig azt írják, hogy: "...és hirtelen minden megszűnt létezni körülöttük. Nem volt se zaj, se ember ki meg zavarhatta volna őket. Csak ketten voltak. a lány, és a fiú." ezt eddig sosem értettem, hogy hogyan lehetséges ilyesmi. Azonban ebben a szent minutumban, mind ez értelmet nyert.Ekkor egy köhintést halottunk, a körülöttünk álló emberektől, így aztán barna felsegített és felálltunk. De még mindig nem törődtünk a barátainkkal. Csak álltunk egymással szemben és néztük a másikat. Arcára megint kiült az az elégedett, és csintalan kis mosoly, melyet utoljára akkor láttam őt.
-2010. október 31.-mondtam halk, szinte alig hallható hangon.
-Nem hittem volna, hogy felismersz.-mondta ő is majd egy lépést közelebb lépett.-Aranyos, hogy így emlékszel a dátumra.-mondta és rám kacsintott. Hogy én, hogy utálom ezt az embert!
-Érdekes... valahogy te se felejtettél el engem.-vágtam vissza büszkén és kérdőn, egy fél oldalas mosollyal néztem rá, majd én is közelebb léptem.
-Téged nem lehet elfelejteni olyan egyszerűen.-mondta, és az arcainkat már csak centi méterek választották el egymástól.
-Na jó... Valaki mondja, hogy nem én vagyok az egyetlen aki kurvára nem érti, hogy mi folyik itt.-mondta Nelli, és ekkor Barnának, és nekem is leesett, hogy mi is történik, így hát hiper gyorsan szét reppentünk.-Oh, félre értés ne essék, tényleg iszonyat cuki voltatok, meg minden..de komolyan, mi a francot kerestek itt?
-Egy ajánlatot szeretnék tenni.-mondta ekkor Viktor, komolyra fordítva a szót.-A srácokkal, plusz a hős szerelmes pár női tagjával úgy gondoltuk, hogy lelépünk. Elmegyünk, csak úgy random van egy nagy kocsink, és elegünk van. Rohadtul meguntunk már... mindent. Úgy, hogy itt a nyár és van némi spórolt pénze mindannyiunknak. Szóval a kérdés az, hogy eljönnétek velünk? 2 és fél hónap, Európa, és mi. Mit szóltok?-amint Viktor elmondta az ajánlatukat, egyből felcsillant a szemem. Imádtam utazni, és a srác mintha a számból vette volna ki a szót. Elegünk van... mindenből. Aztán eszembe jutottak apuék, és az, hogy csak 14 éves vagyok. Biztos nem engedné meg.
-Ugye tisztában vagytok vele, hogy csak 14 évesek vagyunk...?-kérdezte Nia, mintha olvasott volna a gondolataimban.
-Pontosan tudjuk, drágám. De ez minket nem nagyon zavar, a szülő kérdést majd valahogy megoldjuk, higgy nekem Pollz. Csak gyertek, jó lesz.-mondta Viktor és láttam, ahogy a keze óvatosan hozzá ér barátnőm csuklójához.
-Én benne vagyok.-mondtam és elmosolyodtam.
-Rendben, csináljuk.-egyezett bele Nia is, és Viktor arcára mérhetetlen nagy öröm ült ki.
-Na és te tündér bogár?-kérdezte az eddig szótlanul szemlélő Sziszi Nellitől.
-Oh drágám, én az elejétől fogva benne voltam, csak nekem nem jutott cuki régről ismert gimnazista.-mondta Nelli szarkasztikusan egy édes mosoly közepette, mire Sziszi és a többiek felnevettek.
-Ne aggódj tündér bogár, ezen hamar változtatunk.-kapta válaszul a lány Sziszitől, majd Dini, a raszta hajú srác közölte, hogy indulnunk kell.
{Nelli}
Egyszerűen szavakba sem lehetett önteni, azt amit akkor éreztem, mikor Viktor ajánlatot tett nekünk. Az igazság az, hogy gondolkodás nélkül bele mentem, nem is vacilláltam. Aztán eszembe jutottak a szüleim... meg, hogy pontosan, mit is fogok én ezért kapni. Amíg a srácok beszélgettek, én gyorsan küldtem anyukának egy SMS-t, hogy induljanak el én a lányokkal fogok "haza" sétálni. A három család már hónapokkal ez előtt megbeszélte, hogy együtt fogunk a ballagás után ünnepelni, Niáéknál. A szüleim nem voltak otthon, magyarán szólva a ház üres volt. Tökéletesen arra időzítve, hogy lelépjek és itt hagyjam őket. Éreztem ezt a maró érzést a torkomban, amit aztán soha sem felejtettem el. Féltem, hogy anyu és apu meg fog rám haragudni, de egyszerűen égő vágyat éreztem arra, hogy a többiekkel tartsak erre a nyárra. Kétes érzések tömeg fogalmazódott meg bennem, de végül mély levegőt vettem és igent mondtam. Hát akkor vágjunk bele.
Meszler elmondta, hogy a Tettyén találkozunk, ő még összeszedi Livit a kávézóból. Amint meghallottam, hogy Olívia is velünk tart, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről...nem mintha nem bíznék ebben az öt gáláns férfi lovagban, de mégis. Jobban éreztem magam, abban a tudatban, hogy egy velük egy korú lány is lesz. A többi fiú pedig gyorsan beszegődött mellénk, segíteni. Így hát Lora, Barna és Dini lettek egy csapat, Viktor és Nia, -természetesen előtte esküt tettettünk velük, annak megelőzésében, hogy a másik életére tőrnek, míg csak ketten lesznek- illetve én és a rossz fiú. Mind elindultunk a kijárat felé, Sziszivel mi mentünk leghátul, ahogy a többiek sietve léptek ki az ajtón, mi valahogy hátra maradtunk. Én elég közel laktam a sulihoz, szóval időnk volt, mint a tenger, Blöcker Szilárd meg a világ egyik legtürelmesebb emberének látszott. Mikor a hatalmas, fehér tiszteletet parancsoló ajtón végül mi is kiléptünk, szembe találtam magamat Zsomborral, a haverjaival és néhány kis picsával a másik osztályokból. éreztem, ahogy végig mérnek, és ezúttal ne, csak engem, hanem a mellettem lévő, szürke pólós barna kusza hajú, napszemüveges Isten látszatot keltő személyt is.
-Úgy látom elnyertem a nyolcadikos, picsák szívét.-jegyezte meg halkan a fülemhez hajolva Sziszi, én meg csak a szememet forgattam.
-Ne bízd el magad, ugyan úgy néznek rád, mint az összes "friss húsra" ebben az utcában.-mondtam mosolyogva, mire ő jóízűen felnevettet.
-Na ne légy féltékeny, egész nyáron csak a tiéd leszek.-folytatta tovább és egy sármos mosoly közepette mutatta az utat a kocsija felé. Nem voltam féltékeny, ezt mindketten tudtuk, egyikünk se ismerte a másikat. De ebben a percben eldőlt az idei nyaram célja, hogy megismerjem az éppen rossz fiú hírében lévő Sziszit.
-Ne reménykedj, de azért ne csüggedj nem szabadulsz te sem tőlem a nyárra.-mondtam mikor elértünk a fiú autójához. Sziszi kocsija egy régi, de teljesen jó állapotban lévő fekete színű Chevrolet volt. Tettszett, illett hozzá.
Az út rövid volt, ehhez persze az is hozzá tartozik, hogy a srác nem vezet egy teknős módjára, szóval elég gyorsan haza értem. Otthon aztán a szobámba siettem, amíg Sziszivel levetetem két bőröndöt, egy kisebbet, meg egy nagyobbat. Én pedig addigra mindent kikészítettem az ágyamra. Ezután, szerintem megdöntöttem a bepakolás világ rekordját. Minden bent volt. Ruhák, cipők kiegészítők a spórolt pénzem egy része, két könyv, és egy neszesszer. Végül, igazán büszke voltam magamra, hiszen a kis bőröndre nem is volt szükség, elfértem az egyikben. Majd lekaptam a kedvenc barna, bőr csatos válltáskámat és beletettem a fényképezőmet, a telőtöltőmet, a fülhallgatómat, a könyvet amit épp olvasok, egy jegyzet füzet, valamint a telefonom és egy szájfény. Azt már nem tudom, hogy hogyan de valahogy az én táskámban kötött ki, -végül egész nyáron át, ha bárhova is mentünk- Sziszi piros dobozú BOND cigije is, meg az öngyújtója. Amíg a fiú kivitte a bőröndömet és rácsörgött Dinire,hogy hogy állnak, gyors firkantottam egy levelet anyáméknak. Már nem is tudom, hogy pontosan miért , csak úgy éreztem mégis így a helyes. Bár fogjuk rá, ez az én esetemet tekintve igen abszurd, hiszen épp szökni próbálok, hat olyan emberrel, akik még épp, hogy csak nagykorúak, és legálisan vehetik maguknak a piát. De ahogy mondják, az életet veszélyesen kell élni. Elmosolyodtam magamban, majd bezártam az ajtót, és beültem Sziszi mellé az anyós ülésre.
-És most hova megyünk?-kérdeztem, meglepően kicsinek hangzó hangon.
-Te és én?-kaptam kérdésemre a kérdést, meg egy mosolyt Sziszitől.
-Te és én.-visszhangoztam eltökélten, és nem mertem rá nézni, mert bár nem értem, miért de éreztem, ahogy kissé elpirulok. Azonban a szemem sarkából láttam, hogy a fiú újból elmosolyodik, ám ezúttal ez teljesen más volt.
-Elköszönünk a várostól...-mondta, majd kezével jelezte, hogy adjak neki egy szál cigarettát. Az út többi része úgy telt, hogy vagy az ablakon bámultam ki, Sziszi pedig vezetett, vagy együtt szidtuk a dalokat a rádióban.
Ekkor a fiú, a Havihegyi út felé vette az irányt, és egy nagy fehér háznál leparkolt. Ebből arra mertem következtetni, hogy itt lakik, és innen gyalog megyünk tovább a találka helyre. Sziszi kiemelte a bőröndömet a kocsiból és elkezdtünk a Tettye felé menni.
-Nem tudják, ők sem, hogy elmegyek.-mondta Sziszi szájában egy újabb cigit meggyújtva. Vajon mennyit szív egy nap?
-Miért ezt a cigit szívod?-kérdeztem, nem törődve az előző kijelentésével, mert úgy láttam nem sok kedve van a szüleiről beszélni.
-Mert a Marlboro csak elkényeztetett, tömeg kurváknak való.-mondta kifújva a BOND füstjét, én pedig, bőröndömet tolva fel nevettem, ő meg egy mosollyal nyugtázta, hogy újabb sikert aratott nálam.
Egy 5 perc se telt bele, mire megpillantottuk a többieket. Egy használt, és kissé kopott Mercedes családi autó mellett álltak. Erős kételyeim támadtak, a jármű férhetőségével kapcsolatban, de reméltem, hogy valamelyik okos erre is kitalált valamit. Sziszi elment berakta a csomagomat én pedig az épp megérkező Dinibe botlottam.
-Áh, tündérbogár, izgulsz?-kérdezte a raszta hajú, átkarolva.
-Ugyan már, egy félméteres raszta védelmező karjai alatt, miért izgulnék?-kérdeztem szarkasztikusan, mire felnevettünk.
-Na gyere Nellike, búcsúzzunk.-mondta, és elindultunk oda ahova a többiek is igyekeztek.
Mikor felértünk a romok kilátójához, -ami mindössze egy lépcsőt és egy emelvényt takar- Lora és Barna egymást ütögette, amit Barnabás húga Livi előszeretettel élvezte, és büszkén állította, hogy ő igen is barátnőm pártját fogja. Kicsivel arrébb Viktor és Nia nevettek valamin, a lány sokkal kisebb volt, mint a fiú, így igazán aranyosnak hatott a kép. Emlékszem, mikor Nia szeptemberben Viktorról beszélt, csillogó szemmel, mosolyogva idézett fel minden egyes emléket; most pedig egy emléket nézhettem. A fiú ugyanolyan csintalan mosollyal és csillogó szemmel nézett barátnőmre, mint a lány ő rá.
-Ott lakom.-mondta ekkor Dini, kizökkentve egem az elmélkedéseimből, és valamelyik dűlőre mutatott.
-Én meg arra felé.-válaszoltam mosolyogva és az egyetem város irányába helyeztem az ujjam.
-Ch...a por nép.-hallottam a már jól ismert Sziszi hangját mögöttem, aki épp abban a pillanatban érkezett fel Meszlerrel és annak a kezében egy doboz sörrel.
-Sznob.-vágtam vissza és megütöttem finoman a karját.
Vicces pillanat volt ez. ott álltunk a kilátó korlátjának támaszkodva mind, és néztük a várost. nem szólt senki, csak gondolkodtunk. Több száz, sőt még annál is több kérdés, és érzés keringett bennem, de nem zavart. Most, talán életemben először éreztem úgy, hogy ura vagyok az életemnek. Nyáron Pécs mindig kihalt. Az egyetemisták elmennek, a családok, pedig nyaralnak. Olyan lesz hirtelen, mintha egy szellem várossá változna, ahol csak öregek, és néhány kóbor állat lakik. Az év közben, tereken hesszelő diákokat, idegesítő turisták váltják fel, akik azon háborognak, hogy a gombócos fagyi ára ismét felemelkedett.
-No, gyerünk, fedezzük fel Európát!-mondta ekkor Meszler és a vezetésével elindultunk a kocsi felé. Első körben Dini vezetett, s az anyós üléseken, -mert, hogy ketten is elfértek rajta- ültünk Sziszivel. Mögöttünk, az első sorban ült a szerelmes pár, és az öreg házas pár, valamint hátra bezártuk a két vadállatot, had üssék egymást tovább, nevetgélve. És elindultunk. Nem mertem meg nézni a telefonomat, így aztán megnyomta az ablak lehúzógombot, és kinyújtott kézzel, azt képzeltem, hogy elérem a felhőket, és mindegyiket megsimogatom. Akárhogy is lesznek a továbbiak, egy biztos... Érdemes lesz az emlékeket megőrizni.
Meszler elmondta, hogy a Tettyén találkozunk, ő még összeszedi Livit a kávézóból. Amint meghallottam, hogy Olívia is velünk tart, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről...nem mintha nem bíznék ebben az öt gáláns férfi lovagban, de mégis. Jobban éreztem magam, abban a tudatban, hogy egy velük egy korú lány is lesz. A többi fiú pedig gyorsan beszegődött mellénk, segíteni. Így hát Lora, Barna és Dini lettek egy csapat, Viktor és Nia, -természetesen előtte esküt tettettünk velük, annak megelőzésében, hogy a másik életére tőrnek, míg csak ketten lesznek- illetve én és a rossz fiú. Mind elindultunk a kijárat felé, Sziszivel mi mentünk leghátul, ahogy a többiek sietve léptek ki az ajtón, mi valahogy hátra maradtunk. Én elég közel laktam a sulihoz, szóval időnk volt, mint a tenger, Blöcker Szilárd meg a világ egyik legtürelmesebb emberének látszott. Mikor a hatalmas, fehér tiszteletet parancsoló ajtón végül mi is kiléptünk, szembe találtam magamat Zsomborral, a haverjaival és néhány kis picsával a másik osztályokból. éreztem, ahogy végig mérnek, és ezúttal ne, csak engem, hanem a mellettem lévő, szürke pólós barna kusza hajú, napszemüveges Isten látszatot keltő személyt is.
-Úgy látom elnyertem a nyolcadikos, picsák szívét.-jegyezte meg halkan a fülemhez hajolva Sziszi, én meg csak a szememet forgattam.
-Ne bízd el magad, ugyan úgy néznek rád, mint az összes "friss húsra" ebben az utcában.-mondtam mosolyogva, mire ő jóízűen felnevettet.
-Na ne légy féltékeny, egész nyáron csak a tiéd leszek.-folytatta tovább és egy sármos mosoly közepette mutatta az utat a kocsija felé. Nem voltam féltékeny, ezt mindketten tudtuk, egyikünk se ismerte a másikat. De ebben a percben eldőlt az idei nyaram célja, hogy megismerjem az éppen rossz fiú hírében lévő Sziszit.
-Ne reménykedj, de azért ne csüggedj nem szabadulsz te sem tőlem a nyárra.-mondtam mikor elértünk a fiú autójához. Sziszi kocsija egy régi, de teljesen jó állapotban lévő fekete színű Chevrolet volt. Tettszett, illett hozzá.
Az út rövid volt, ehhez persze az is hozzá tartozik, hogy a srác nem vezet egy teknős módjára, szóval elég gyorsan haza értem. Otthon aztán a szobámba siettem, amíg Sziszivel levetetem két bőröndöt, egy kisebbet, meg egy nagyobbat. Én pedig addigra mindent kikészítettem az ágyamra. Ezután, szerintem megdöntöttem a bepakolás világ rekordját. Minden bent volt. Ruhák, cipők kiegészítők a spórolt pénzem egy része, két könyv, és egy neszesszer. Végül, igazán büszke voltam magamra, hiszen a kis bőröndre nem is volt szükség, elfértem az egyikben. Majd lekaptam a kedvenc barna, bőr csatos válltáskámat és beletettem a fényképezőmet, a telőtöltőmet, a fülhallgatómat, a könyvet amit épp olvasok, egy jegyzet füzet, valamint a telefonom és egy szájfény. Azt már nem tudom, hogy hogyan de valahogy az én táskámban kötött ki, -végül egész nyáron át, ha bárhova is mentünk- Sziszi piros dobozú BOND cigije is, meg az öngyújtója. Amíg a fiú kivitte a bőröndömet és rácsörgött Dinire,hogy hogy állnak, gyors firkantottam egy levelet anyáméknak. Már nem is tudom, hogy pontosan miért , csak úgy éreztem mégis így a helyes. Bár fogjuk rá, ez az én esetemet tekintve igen abszurd, hiszen épp szökni próbálok, hat olyan emberrel, akik még épp, hogy csak nagykorúak, és legálisan vehetik maguknak a piát. De ahogy mondják, az életet veszélyesen kell élni. Elmosolyodtam magamban, majd bezártam az ajtót, és beültem Sziszi mellé az anyós ülésre.-És most hova megyünk?-kérdeztem, meglepően kicsinek hangzó hangon.
-Te és én?-kaptam kérdésemre a kérdést, meg egy mosolyt Sziszitől.
-Te és én.-visszhangoztam eltökélten, és nem mertem rá nézni, mert bár nem értem, miért de éreztem, ahogy kissé elpirulok. Azonban a szemem sarkából láttam, hogy a fiú újból elmosolyodik, ám ezúttal ez teljesen más volt.
-Elköszönünk a várostól...-mondta, majd kezével jelezte, hogy adjak neki egy szál cigarettát. Az út többi része úgy telt, hogy vagy az ablakon bámultam ki, Sziszi pedig vezetett, vagy együtt szidtuk a dalokat a rádióban.
Ekkor a fiú, a Havihegyi út felé vette az irányt, és egy nagy fehér háznál leparkolt. Ebből arra mertem következtetni, hogy itt lakik, és innen gyalog megyünk tovább a találka helyre. Sziszi kiemelte a bőröndömet a kocsiból és elkezdtünk a Tettye felé menni.
-Nem tudják, ők sem, hogy elmegyek.-mondta Sziszi szájában egy újabb cigit meggyújtva. Vajon mennyit szív egy nap?
-Miért ezt a cigit szívod?-kérdeztem, nem törődve az előző kijelentésével, mert úgy láttam nem sok kedve van a szüleiről beszélni.
-Mert a Marlboro csak elkényeztetett, tömeg kurváknak való.-mondta kifújva a BOND füstjét, én pedig, bőröndömet tolva fel nevettem, ő meg egy mosollyal nyugtázta, hogy újabb sikert aratott nálam.
Egy 5 perc se telt bele, mire megpillantottuk a többieket. Egy használt, és kissé kopott Mercedes családi autó mellett álltak. Erős kételyeim támadtak, a jármű férhetőségével kapcsolatban, de reméltem, hogy valamelyik okos erre is kitalált valamit. Sziszi elment berakta a csomagomat én pedig az épp megérkező Dinibe botlottam.
-Áh, tündérbogár, izgulsz?-kérdezte a raszta hajú, átkarolva.
-Ugyan már, egy félméteres raszta védelmező karjai alatt, miért izgulnék?-kérdeztem szarkasztikusan, mire felnevettünk.
-Na gyere Nellike, búcsúzzunk.-mondta, és elindultunk oda ahova a többiek is igyekeztek.
Mikor felértünk a romok kilátójához, -ami mindössze egy lépcsőt és egy emelvényt takar- Lora és Barna egymást ütögette, amit Barnabás húga Livi előszeretettel élvezte, és büszkén állította, hogy ő igen is barátnőm pártját fogja. Kicsivel arrébb Viktor és Nia nevettek valamin, a lány sokkal kisebb volt, mint a fiú, így igazán aranyosnak hatott a kép. Emlékszem, mikor Nia szeptemberben Viktorról beszélt, csillogó szemmel, mosolyogva idézett fel minden egyes emléket; most pedig egy emléket nézhettem. A fiú ugyanolyan csintalan mosollyal és csillogó szemmel nézett barátnőmre, mint a lány ő rá.
-Ott lakom.-mondta ekkor Dini, kizökkentve egem az elmélkedéseimből, és valamelyik dűlőre mutatott.
-Én meg arra felé.-válaszoltam mosolyogva és az egyetem város irányába helyeztem az ujjam.
-Ch...a por nép.-hallottam a már jól ismert Sziszi hangját mögöttem, aki épp abban a pillanatban érkezett fel Meszlerrel és annak a kezében egy doboz sörrel.
-Sznob.-vágtam vissza és megütöttem finoman a karját.
Vicces pillanat volt ez. ott álltunk a kilátó korlátjának támaszkodva mind, és néztük a várost. nem szólt senki, csak gondolkodtunk. Több száz, sőt még annál is több kérdés, és érzés keringett bennem, de nem zavart. Most, talán életemben először éreztem úgy, hogy ura vagyok az életemnek. Nyáron Pécs mindig kihalt. Az egyetemisták elmennek, a családok, pedig nyaralnak. Olyan lesz hirtelen, mintha egy szellem várossá változna, ahol csak öregek, és néhány kóbor állat lakik. Az év közben, tereken hesszelő diákokat, idegesítő turisták váltják fel, akik azon háborognak, hogy a gombócos fagyi ára ismét felemelkedett.
-No, gyerünk, fedezzük fel Európát!-mondta ekkor Meszler és a vezetésével elindultunk a kocsi felé. Első körben Dini vezetett, s az anyós üléseken, -mert, hogy ketten is elfértek rajta- ültünk Sziszivel. Mögöttünk, az első sorban ült a szerelmes pár, és az öreg házas pár, valamint hátra bezártuk a két vadállatot, had üssék egymást tovább, nevetgélve. És elindultunk. Nem mertem meg nézni a telefonomat, így aztán megnyomta az ablak lehúzógombot, és kinyújtott kézzel, azt képzeltem, hogy elérem a felhőket, és mindegyiket megsimogatom. Akárhogy is lesznek a továbbiak, egy biztos... Érdemes lesz az emlékeket megőrizni.