{02. Fejezet}

2015. június 13.
Valahol, a Magyar határ után.
Hétfő: 23 óra 45 perc

{Nelli}

  Már vagy 5 órája utaztunk, a felállás még mindig ugyan az volt. Azt le számítva, hogy raszta hajú barátunk jelen pillanatba a középső üléssor aljában, elfeküdve néhány csomagon aludt. Felette Livit átölelve ült Dani, mellettük pedig Viktor előre dőlve, fejét két lába közé ejtve aludt. Viktor mellett az ablakra feltolódva Nia, mögöttük pedig Barna feje eldöntve kandikált ki, akinek a vállán Lora barátnőm fejecskéje pihent. Csak én és Sziszi voltunk ébren, ő vezetett én pedig ébren tartottam őt, ez így ment már egy jó órája. Az ég csillagos volt, ahogy valahol a horvát autópályán suhantunk végig.
-Szóval pontosan hova is megyünk most?-kérdeztem ekkor,tágra nyílt csillogó szemekkel Sziszitől.
-Cavtat.-mondta, az utat figyelve.-Barnáék nagynénjének van ott egy nyaralója. És gondoltuk kicsit kölcsön vesszük.-mosolyodott el huncutul.
-Magyarán szólva senki nem tudja, hogy ott leszünk, és gyanítom nincs is most ott senki.-nevettem fel halkan.
-Fantasztikus a logikád kislány, mondták már?-nézett rám, majd újra az útnak szentelte figyelmét és úgy folytatta.-A lényeg, hogy utoljára 5 éve használtak bárki is azt a helyet. Ne nézz így rám, fogalmam sincs, hogy milyen állapotban van. Amikor utoljára ott jártam 16 éves voltam és épp egy csajt próbáltam megdönteni.-közölte végül röhögve, én meg a szememet forgatva próbáltam neki jelezni, hogy csöndesebben, mert a többiek alszanak.
-De Sziszi...-kezdtem, miután végre elhallgatott, és figyelmét ismét nekem szánta.-Tudom, hogy hülyén fog hangzani, de...nem lehet véletlen. Mármint, érted. az nem lehet véletlen, hogy pont mi hármunkat "választottatok". Mióta tudtátok, hogy mi leszünk most itt veletek?-fejeztem be, és a srácnak egy elégedett mosoly ült ki az arcára.
-Nem. Egyáltalán nem hülye kérdés, sőt ami azt illeti egészen érdekes felvetés. És ezt az egészet miből gondolod?-kérdezte, s hangja komolynak hatott.
-Hát, értelem szerűen Viktor és Nia egészen jól ismerték egymást és, mint kiderült Barnának és Lorának is van egy fajta ködös múltja, ami bevallom rohadtul izgat!-mondtam és szemeim ismét csillogni kezdett. Alig vártam, hogy Lorát kifaggassam, hogy mi is folyik itt... vagyis köztük, leginkább.-De...-kezdtem volna újból, azonban Sziszi félbe szakított.
-Azt szeretnéd tudni, hogy téged miért hoztunk magunkkal?-kérdezte, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.-Ne aggódj kicsi lány, mindennek van oka, és neked itt a helyed, bízz bennem.-mondta és mélyen a szemembe nézett. azok az élénk zöld szemei a lelkemig hatoltak, Egy percig úgy éreztem, hogy teljesen belelát a testembe, és ismeri mindenemet, fura érzés volt.. de egy cseppet sem bántam. Nem bántam, mert róla volt szó.-És a dolgok miértje, egyenlőre maradjanak titokban, majd egyszer elmondom neked, egyszer... ha már kellőképpen sokat ittam.-ezen aztán mindketten felnevettünk, de azon nyomban el is hallgattunk, mert a földön lévő raszta barátunk feje ekkor egy hatalmasat koppant. Ezután csend következett kettőnk között, és csak a rádió halk moraja szólt. Sziszi a szélvédőn át figyelte a csendes, sötét autópályát, én pedig az ablakon bámultam ki figyelve, -fejemet kissé felfelé irányítva- az éjszakai eget. Éreztem, ahogy a szemeim kezdenek egyre lejjebb ereszkedni, de mindig megpróbáltam magamat megerőltetni, s nem elaludni.
-Álmos vagy?-kérdezte ekkor egy hihetetlen távolinak tűnő hang. Sziszi.
-Kissé, még mennyi idő mire oda érünk?-válaszoltam neki, egy ásítás közepette.
-Körülbelül hajnali öt körül fogunk megérkezni... De most megállunk egy kicsit.-mondta én meg csak kérdőn néztem rá.-Nekem sürgősen cigiznem kell, különben az életedre török, a súlyos elvonási tüneteimtől adódóan, te pedig úgy nézel ki mint egy anorexiás hulla, szóval eszünk valamit.-fejezte be és a végén felnevetett, én pedig bár a fáradtságtól nem nagyon tudtam beszélni, elmosolyodtam és finoman bólintottam.
-Függő...-nevettem majd újra folytattam.-Azt kifelejtetted, hogy pisilnem is kell.-tettem még hozzá, ő pedig tovább nevetett.
  Már vagy 20 perce keringhettünk, valamilyen városban, -ami kísértetiesen hasonlított Veszprémre- mire végre találtunk egy valamire való Tesco félét. Sziszi ekkor leparkolta a kocsit, majd rám nézett.
-Mehetünk kisasszony?-én pedig ismét csak bólogatni tudtam.
Megfogtam a válltáskám és együtt elindultunk befelé. Óvatosan előhúztam a telefonomat, most először az út során. Rettegve néztem meg a kijelzőjét. 8 nem fogadott hívás és 5 új üzenet. A szívemet a torkomba éreztem. Megálltam, és Sziszi után nyúltam, hogy várjon kicsit. Ott álltunk ketten, én a telefonomba hajtott fejemmel, ő pedig éreztem, ahogy felém magasodik, és szintén azt nézi amit én. Amikor megnéztem, az üzeneteket, a szívem egy kissé megnyugodott, mert az 5 üzenetből csak kettő jött a szüleimtől.
-Kivannak borulva?-kérdezte Sziszi mély, komoly hangján.
-Valamennyire biztos, de egyenlőre csak annyit írtak, hogy holnap mindenképpen hívjam fel őket, hogy tudják biztonságban vagyok-e...-mondtam, és most már tényleg megnyugodtam. Tudtam, hogy anyumék elnézőek lesznek, bár biztos voltam, hogy aggódnak, és haragszanak rám azért.
-Ne aggódj, holnap beszélünk velük.-mosolygott rám Sziszi, ahogy egy valuta váltó autómatához igyekeztük.
-Oké, de most már muszáj lesz gumicukrot és kólát szereznünk valahonnan, különben az életedre török, a súlyos elvonási tüneteimtől adódóan.-mondtam és nevetve rá kacsintottam.
-Függő...!-mondta Sziszi és láttam ahogy a válla rázkódik a röhögéstől.-Na gyere.
-Sziszi, olyan fura, körülbelül hajnali fél kettő van... Ilyenkor tuti csak mi járunk egy éjjel nappali szupermarketben.-suttogtam neki, még mindig nevetgélve.
-Akkor játsszuk azt, hogy külön válunk te veszel magadnak gumicukrot és kólát, én meg valami normális kaját, és aki több embert számol az nyer.-mondta, és a kezét nyújtotta, én pedig megszorítottam azt.
-Megbeszéltük.-innentől kezdve az utunk szét vállt, és mindketten elindultunk beszerezni amiért jöttünk, plusz nyerni.
  Kettő embert találtam, és reménykedtem, hogy Sziszi nem talált többet. Gondolkodtam mikor végeztem a pénztárnál és már pisiltem is. Néhány perc múlva, már ő is ott állt mellettem, és elindultunk kifelé. Mikor kiértünk Sziszi rám nézett egy szexi féloldalas mosoly közepette és felmutatta négy ujját. Én erre elnevettem magamat és csak a fejemet ingattam.
-Nem hiszlek el! Olyan gonosz vagy!-mondtam még mindig röhögve és bele bokszoltam a karjába.
-Vigyázz el ne törjön a karocskád-röhögött, majd óvatosan megfogta a kezem.-Nos, mi a nyereményem.-kérdezte és felhúzta szemöldökeit. Én pedig bele túrtam a táskámba, és oda adtam neki egy szál cigit meg az öngyújtóját.
-A káros szenvedélyed.-mondtam és rá kacsintottam. Sziszi mosolyogva gyújtotta meg a cigijét, mikor hirtelen felindulásból nyomtam az arcára egy puszit, mire ő még jobban elmosolyodott és beleszívott a cigijébe.
-A káros szenvedélyem.-mondta, s gyengéden elnevette magát.
-Kérsz egy gumi macit?-kérdeztem, miközben vissza felé araszoltunk a kocsihoz.
-Alszunk?-kérdezte, miközben bele markolt a zacskóba.
-Igen.-mondtam, kissé talán túl kétségbe esetten, de már rohadt álmos volta. Ő elmosolyodott és a kocsi irányába mutatott.
-Meg van az után pótlás.-mondta és elnyomta a cigijét.
  A kocsinál egy röhögő Barna állt meg egy őt ütögető szintén nevetgélő Lora. Így aztán hajnali kettőkor végre változott a felállás. Most Barna és Lora ült elől, mi pedig hátul. A kocsi hamarosan elindult, s meg kell hagyni elég szűk hátul a hely, így aztán tényleg nem volt más választásom, mint hogy Sziszinek dőlve behunytam a szemem. Az utolsó amire emlékszem, mielőtt az álom végleg elnyomott volna, az az érzés, amit akkor éreztem, mikor a fiú másik karjával átölelt. Semmi kifogásom nem volt ellene.

{Lora}

   Mindig is az volt a legnagyobb félelmem, hogy egyszer egy emléket álmodok újra. Nem is az volt a legnagyobb baj, hogy egy emlék, hanem inkább az, hogy melyik. 

-Lora. Lora. Lora. Looorii.-hallatszott egy "halk" suttogás, közvetlenül a fülem mellől, és most már egész biztos voltam benne, hogy Pilisch Barnabás duplán fog ma kínok között meghalni általam.

-HA nem hagyod abba, én egészen biztos, hogy megütlek.-suttogtam neki határozottan vissza.

-Miért vagy ilyen nagyon morcika?-kezdett el gügyögni, miközben szálltunk kifelé.-Rosszat álmodtál nyuszi?-amint kimondta az utolsó szót, a torkom össze szorult és a tenyerem izzadni kezdett. ekkor jöttem rá, hogy ezt most már nem álmodom. Újra itt van, vagyunk... és nem tudtam, hogy pontosan mit is érezzek. Teljesen össze voltam zavarodva.

-Miért ébresztettél fel? Álmos vagyok még. De várj, hol vagyunk?-kérdeztem végül, s próbáltam szemeimből az álmot kisöpörni.

-Hát én nem benned... ez itt a baj.-mondta, mire mindketten felröhögtünk, én meg közben elkezdtem őt ütni, vágni.

-NE MÁÁÁR! Hogy mondhatsz ilyet?-röhögtem, ő pedig próbált elmenekülni, súlyos csapásaim elől, kevés sikerrel. Ekkor azonban, két alak jelent meg a távolban. 

  Sziszi és Nelli, félelmetesek voltak. Külön, külön is lehengerlőek voltak, hiszen jól ismertem barátnőmet, és Sziszinek is meg volt a saját rossz fiús kisugárzása; de ahogy ott jöttek egymás mellett, hát minden szavunk elakadt. A srácnak a világos zöld szeme világított, s ezáltal még inkább észre vehető volt az arcán lévő hatalmas heg. Szájából egy cigi lógott ki, s kezében egy gumi maci (???) volt. Mellette Nelli kicsinek, de egészen magabiztosnak hatott, égszínkék szemei, ugyan úgy világítottak, mint a fiú szemei. Így jöttek felénk, ketten. Sziszi és Barna megbeszélte, hogy helyet cserélünk, és Barna közölte, hogy muszáj lesz vele ülnöm elől, mert csak ott van hely. Így aztán újra útra keltünk.
  -Szóval, mit álmodtál?-kérdezte Barna nyugodtan, s egy szempillája se rebbent. Csak az utat figyelte.
-Hogy hiányoztál.-mondtam neki és nem néztem rá. Nem néztem rá több ok miatt, de az egyik legfőképp az volt, hogy tudtam,ha a szemem akármennyire is ráfókuszálna elsírnám magamat. Érezem ahogy Barna megfeszül, és a kocsi felgyorsul...-Magyarázd meg azt, hogy, hogy a viharba... Miért most? És miért pont én?-kérdeztem, s végül lett elég erőm arra, hogy hozzá forduljak.
-Mert azt álmodtad, hogy hiányzom... Pontosan ezért.-mondta titokzatosan, majd látva az összezavarodott kifejezést az arcomon tovább beszélt..Tudom, hogy mit álmodtál, mert átöleltél egyszer, majd még egyszer.-mikor ezeket kimondta, éreztem,ahogy arcomba szökik a vér és lesütött szemekkel csak ennyit mondtam:
-Én... Ne haragudj.-Nem nagyon értettem, miért mondtam ezt, de egyszerűen már én se tudtam, miről is beszélünk, és teljesen tanácstalan voltam.
-Várj még nem fejeztem be. Miután még egyszer megöleltél, nem engedtelek el, pont ahogy akkor 5 éve ígértem. Lora, ugye tudod,hogy nem kell bocsánatot kérned.-mondta, és én éreztem ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon.
-Barnabás, ne tudd meg, hogy milyen nehéz volt téged elfelejteni... De sosem tudtalak ki verni a fejemből olyan kicsi voltam, és akkor most hirtelen feltűnsz, én pedig azt hiszem, hogy álmodok. De nem. És tudod mit? Ne tudd meg, hogy mennyire örülök neked. Tényleg borzasztóan hiányoztál.-mondtam és kezemet óvatosan rátettem az ő - seb váltón pihenő- kezére.
-Ó hidd el, két és fél hónapunk van ennek az elszalasztott időnek a bepótlására... És egy valamit garantálhatok neked nyuszó... tovább írjuk a történelmünket.-mondta és elmosolyodott, azonban még mindig nem nézett rám.
-Én is garantálhatok neked valamit... ha még egyszer nyuszónak hívsz, én komolyan behúzok neked egyet!-mondtam halál komolyan gondolva, mire ő felnevetett.
-Ahogy kívánod...csirke.-és ekkor végre rám nézett. Ahogy elmosolyodott szemei össze ráncolódtak és értem ahogy az ujjai az enyéimbe fonódnak. elakartam venni a kezem a kezéről, de nem ment. Akár mennyire is akartam, teljesen leblokkoltam. Miután vissza fordult, kezével még mindig nem engedett, én pedig egyre inkább megszoktam. tehát így utaztunk tovább, s írtuk a történelmünk következő fejezetét.

{Nia}

2015. június 14.

Cavtat, Horvátország

Kedd, 10 óra 30 perc

  Sosem értettem az összes Disney hercegnőt, hogy, hogy bírta ki a madarak reggeli , fülsüketítő és elég idegesítő szimfóniáját. Többek között ezért sem tudtam sosem végig nézni se a Bambit, se Hófehérkét. Mikor végre feltápászkodtam, s vetettem egy gyors pillantást az ágy melletti kis szekrényen álldogáló digitális órára, hirtelen felmerült bennem a világ legegyértelműbb kérdése.: Hol a fészkes fenében vagyunk? Így hát óvatosan lekászálódtam a hatalmas nagy francia ágyról és belenéztem a tükörbe. Még mindig a tegnapi ruhámban voltam, és hál' isten a bőröndöm ott feküdt az egyik sarokban, szóval gyorsan elővettem valami váltó ruhát. Végül egy sima flipp-flop, rövidnaci és haspóló kombinációt választottam, amin az állt, hogy "Its summer b#&ches", majd megfésültem hajamat és az ajtó irányába vettem magamat. Mikor kiléptem a szobából egy folyosón találtam magamat, és elindultam a terasz felé, mert afelől hallottam a többiek éles hangját.

-Szép jó reggelt Csipkerózsika, ki tetszett magát aludni?-röhögött pimaszul Viktor a fekete RayBanje mögül.

-Isten bizony adj fél órát, meg egy korty kávét és kinyírlak ezért!-mondtam rekedtes hangon, mire a társaság jó része felnevetett.

-Na gyere, rád vártunk... van néhány dolog amit meg kell beszélnünk.-mondta, s kihúzott egy széket maga mellé, én pedig helyet foglaltam.

-Na szóval, először azt kéne tisztáznunk, hogy körülbelül merre szeretnénk menni.-mondta Meszler és elővett egy hatalmas Európa térképet.

-Én azt mondom a következő pont legyen Albánia, ott hatalmasak a bulik, és gyönyörű a tengerpart!-csapott le rögtön Dini, akin hozzá kell tennem nem volt más, mint egy térdig érő short, és hadd ne mondjam, hogy raszta barátunk nem volt utolsó a kockás has versenyen. Valaki beszélt viszont én be kell valljam nem nagyon tudtam rákoncentrálni, sokkal inkább titkon Dini felső testét bámultam.

-Ha tovább nézed, félő, hogy még a nyál is kicsorog a szádból édes.-súgta oda ekkor Viktor, én pedig hirtelen elvörösödve hajoltam közelebb hozzá.

-Ne aggódj drágám, a tiédre sem  csorgatnám a nyálam.-mondtam halkan egy széles mosoly közepette, mire ő csak elnevette magát.

-Na, majd meglátjuk!-mondta, s dobott egy csókot. Jah, majd meg látjuk...

  -Úúú, szerintem mindenképp menjünk el Olaszországba!-mondta Nelli, ahogy végre mindketten visszafordultunk a barátainkhoz. A többiek támogatták, és Livi külön kérte, hogy menjünk Velencébe, mert ő mindenképp akarja látni, még egyszer azt a várost.

-Mi lenne ha megnéznénk Görög országban Santorini szigetét, van egy ismerősöm szóval akár szállást is tudnánk szerezni egész olcsón.-vetettem fel és a többieknek tetszett.

Lassan kezdett kirajzolódni az útiterv, és, hogy hol tudunk olcsón aludni. Mindenkinek volt egy helye ahová, mindenképp elakart látogatni. Lora Ausztriába szeretett volna menni, Nelli és Livi Olaszba, én Santorinire Dini Korfura, Sziszi és Viktor Spanyolországba. Barna Francia nőket akart stírölni, amit Lora egy apró kis szemforgatással reagált le, amitől mosolyoghatnékom támadt és Meszler Barcelonára vágyott.

-Akkor azt javaslom, hogy maradjunk itt még két napig aztán induljunk neki. Addig lebonyolítunk mindenféle hívást a szállásokkal kapcsolatban.-mondta végül Sziszi és azt hiszem mind egyet értettünk.

-Nos, akkor mi lenne ha megnéznénk a tengerpartot?-vetette fel a kérdést Viktor majd rám nézett.-Még úgy is van egy befejezetlen ügyünk, nem de Csipkerózsika?-röhögött és rögtön tudtam mire gondol.

-Ó, nem. Nem teszed meg.-mondtam és felpattantam.-Na most, most aztán nagyon fuss Shölndinger Viktor mert ha utolérlek nem lesz kegyelem kiáltottam és kergetni kezdtük egymást. Most láttam be igazán, hogy mennyire is hiányzott nekem, ez, a barátok, a nyár, Ő.

{01. Fejezet}

2015. Június 13.
Pécs, Magyarország
Hétfő: 18 óra 42 perc

{Nia}

  Dühös voltam, és legszívesebben mindenkivel csak üvöltöttem volna. Viktor, Viktor, Viktor. Egyszerűen nem tudtam őt kiverni a fejemből. Nem is másra voltam, dühös, hanem magamra, meg rá, amiért megint bepofátlankodta magát az életembe. Annyira büszke voltam magamra, hogy sikerült egy féléven keresztül nem gondolnom rá, erre tessék. Így megy kárba 6 hónap kemény munkája, és kúsznak vissza az életembe a hosszú hajnalokba nyúló éjszakák tumblr-ön. Három napja szinte már fizikai fájdalmaim vannak a hiányától, lassan úgy érzem már nem bírom tovább. Hogy becsavarodtam volna? Ó nem, ő csak Shölndinger Viktor; általában mindenkiből ilyen érzéseket vállt ki, amint az ember kicsit is megismeri őt. Arról már ne is beszéljünk mi történik akkor, ha valaki bele szeret. Ekkor okvetlenül is szegény Fanni arcképe kúszott be a szemem elé. És Fannival együtt az összes nyári emlék, a nevetések, a szenvedések, és azok a pillanatok, Viktorral meg vele. Én pedig ott álltam a tükröm előtt talpig ünneplőbe öltözve, szőke hajamat kontyba kötve viseltem, és újra elfogott az a szorító érzés a hasamban. Már nem tudtam pontosan, hogy azért kezdtem el sírni, mert épp a ballagásomra megyek, vagy azért mert bele ment a púder a szemembe, de a legrosszabb - és legvalószínűbb- esetben azért, mert hiányzik. Össze kell szednem magam. Az egyetlen dolog, ami még mindig zavar, az a gondlat, hogy "miért?". Egyáltalán nem hiszek, a sorsban meg a végzet létezésében, mert az a két másik barátnőm feladata, de, ha létezne is valamilyen mágikus erő odafenn az univerzumban, miért nem árulja el senki, hogy minek kellett ennyire kicsesznie velem? Ugyanis biztos voltam benne, hogy nem fogom őt újra látni, legalábbis nem egy hamar, és evvel a tudattal élni...borzasztó. Tudom, mert már próbáltam egyszer.
  Az elmélkedésemből, anyukám, boldogságtól és az öröm könnyektől, rezgő hangja ébresztett fel.
-Csodaszép vagy, drágám.-mondta, és végig nézett rajtam.
-Anyu, mondtam, hogy a könnyeket az ünnepségre tartogasd.-mondtam majd mindketten lementünk a kocsihoz. Apukám, a nővérem, meg az öcsém már a helyükön ülve vártak minket. Mikor az utolsó kocsi ajtó is becsukódott, apa beindította a motort, és néhány perce belül, -utoljára- megérkeztünk az iskola, hatalmas nagy fehér épülete elé. A sulit, valamikor vagy 170 évvel ezelőtt építették, pontosan olyan volt, mint a legtöbb magyar iskola. Régi, és körülbelül a 70-es évek óta változatlan. A családom, egyenest az udvarféle vette az irányt, hogy elfoglalják a helyüket, én pedig végig sétáltam a hosszú, fehér falú, és legtöbb helyen már kopott folyosón. A csúnya mustár sárga, nyitott ajtajú szekrények, kissé nyomasztó hangulatot adtak az egész virágba borult épületnek. Azonban, ez a nyomasztó hangulat, körülbelül egy perc múlva már sehol sem járt, ugyanis benyitottam az osztály terembe.
  Az osztályunk sosem volt a csendben üldögélő, jól nevelt és nyugodt természetű csapat. Így aztán amikor beléptem a terembe csak a szokásos kép fogadott. Mindenki valamin nevetett, és voltak olyanok akik a terem egyik végéből a másik végébe kiabáltak egymásnak. Az osztály termünket az alsóbb évesek szépen feldíszítették, így most az egész helyiség virág illat mámorában úszott. Végül én is megtaláltam a helyemet, és oda ültem a két barátnőm mellé. Néhány másodperc múlva, az ajtó újra kinyílott és az osztály főnökünk lépett be rajta. Kedves hölgy volt. Moldvai Szabinának hívták, egy apró, kissé duci, 40-es évei végén járó nőről beszélünk. A tanárnő szeme csillogott, s arcán egy hatalmas nagy, kissé szomorkás mosoly ült. Nem mi voltunk az első osztálya, de ez alatt a 4 év alatt mindig azt hajtogatta nekünk, hogy mi álltunk a szívéhez a legközelebb. Mikor ezek a mondatok felhangoztak fejemben, akaratlanul is könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
-Ó, kis drágáim...-kezdett bele mondandójába Moldvai tanárnő, ám hangja elcsuklott. Azonban gyorsan összekapta magát, és elmondta a beszédét. Aztán mi is, és átadtuk neki az ajándékot. A hangszórókból ekkor felcsendült a jól ismert régi nóta, és az osztályfőnök helyettes kinyitott az ajtót, ideje volt menni. Így hát mind beálltunk a párunk mellé, és elindultunk, szépen lassan, -de egyáltalán nem csendben- a folyosókon. Körbe jártuk az egész iskolát, érezte, ahogy az emlékek vissza kúsznak a fejembe, jók, rosszak egyaránt. Már az udvar felé sétáltunk, mikor újra össze szorult a gyomrom. Előttem Nelli zokogott, -azt már nem tudom, hogy azért mert szomorú volt, vagy a mellette lévő osztály társam már megint valamilyen hülyeségről beszélt, és esetleg az örömtől csordultak ki könnyei- mögöttem pedig Lora a virággal ütögette a szegény, gyanútlan hetedikeseket. B osztályba jártunk, így másodiknak vonultunk ki az udvarra. Muszáj volt egy mély levegőt vennem, mikor a kinti fülledt nyári levegőbe értünk volna.
  Fél hét körül volt már, és hihetetlen módon még mindig sütött a nap. Természetesen Nelli meg is jegyezte, hogy "Na ezt, ezt már szereti.". Az igazgató nő előkelően és kifinomultan oda lépett a mikrofonhoz, és beszélni kezdett. az igazgató nő beszéde alatt mindenki mással volt elfoglalva, persze mindezt csendben tettük, valamint alig észre vehetően. Én csak néztem előre. Figyelve a tömeget, és ismerős arcokat kerestem. Láttam Nelli kis tesóit és a szüleit, ahogy csendre próbálják őket inteni. Ott volt még Szabi, Clara, -Lora legidősebb testvére, akinek vőlegénye Amerikából származott így azóta Klárit mindenki Claranak hívja- illetve barátnőm apukája. A három Andrássy testvérnek az anyja 2 éve halt meg autóbalesetben, apukájuk azóta sem nősült meg, sőt még tartósabb kapcsolata sem volt. Lora mindig nagyra tartotta ezért az apját, hogy mindig emlékezett az anyjukra és sosem felejtette el az emlékét... Az én családomat is megtaláltam rögtön. A Orsi a nővérem büszkén mosolygott rám, ezáltal egy apró mosolyt csalt az arcomra. Anyu és apu az öcsémnek magyaráztak épp valamit. Ekkor éreztem, ahogy Lora megböki a vállamat,és alig észrevehetően az udvar végi kis padra mutatott. A gyomrom két másodpercen belül valamiféle kibogozhatatlan csomóba rándult, és arcomba szökött a a vér. Éreztem ahogy a fejem egyre melegebb lesz és hirtelen a tenyerem is izzadni kezdett. Livi kivételével mind ott voltak... Meszler, a raszta srác, meg a punk és a rossz fiú. Valamint féloldalas, idegesítően sármos mosolyával és fekete Rayban napszemüvegében ott ült a pad támláján ő is. Ekkor levette a napszemüvegét és immár nyilvánossá vált az a tény, amit már eddig is tudtam. Shölndinger Viktor egyenesen engem nézett.
  Ott álltam tehetetlenül, és bár mennyire is akartam volna elnézni más merre, egyszerűen nem tudtam. Hirtelen valamiféle melegség öntötte el a testem, és olyat éreztem amit eddig még soha: biztonságot. Végül valahogy csak sikerült elvonnom a figyelmemet róla, és a mellettem álló Lorára koncentráltam. A lány ideges volt. Nem tudtam, hogy pontosan mi zaklatta ennyire fel őt azonban egy valami nem kerülhette el a figyelmemet. A féloldalasra nyírt sráccal szemezett. Lora, Mi a fene folyik itt?
-Nia... miért vannak itt,-hallatszott kettővel arrébb egy halk suttogás Nellitől. nem válaszoltam semmit, egyszerűen nem tudtam. Lebénulva álltam ott és csak arra tudtam gondolni, hogy már csak öt perc és Viktor nyakába ugorhatok. Várj nem, nem erre gondoltam, vagyis nem gondolhatok erre. Nem?

{Lora}

  Ott voltak. Pontosabban ott volt. Három napja ezen gondolkodtam, hogy vajon tényleg ő az, vagy csak az én elmém olyan beteg, hogy őt képzelte a helyébe. De nem így volt. Bár iszonyatosan megváltozott de egy valami végleg elárulta, hogy nem tévedtem. a szeme. A szeme, még mindig ugyan az a hatalmas nagy mély barna igéző szempár volt, mint 5 éve. A műsor véget ért, és mindenki egyszerre akart a szüleihez és a családjához menni. Kivéve minket hármunkat. mi csak egy dolgot szerettünk volna, de azt rohadtul: a válaszokat. De először apuék irányába vetettem magamat.

-Hát, az Eszti néni még mindig roppant hosszú, és dög unalmas beszédeket tart.-jegyezte meg a  bátyám, és a nővéremmel egyetértően bólogattunk.
-Büszke vagyok rád, prücsök!-mondta apu majd magához ölelt.-menj köszönj el még a a barátaidtól, tudom,hogy ez ilyenkor nehéz.
-Köszi papi. Mindjárt vissza jövök, a kocsinál találkozunk. Szeretlek titeket.-mondtam sietve és a két testvéremet is kapkodva öleltem meg, majd aztán rohantam el, hogy össze szedjem két másik barátnőmet. Ám ekkor egy kéz elkapta a csuklómat én pedig egy 180 fokos fordulatot vetettem, ami majdnem ahhoz vezetett, hogy annak a drága féloldalasra nyírott hajú Barnabás ölébe essek. De ő megtartott. Úgy nézhettünk ki , mint az emberek a tangókban, vagy amikor egy keringőnél a férfi bedönti a nőt. Nem csak én voltam megilletődve, és meghökkenve. Az ő arcán is ugyan az a kifejezés ült ki. Felismert. A könyvekben, mikor a főhősnő és a szerelmi szál találkoznak, mindig azt írják, hogy: "...és hirtelen minden megszűnt létezni körülöttük. Nem volt se zaj, se ember ki meg zavarhatta volna őket. Csak ketten voltak. a lány, és a fiú."  ezt eddig sosem értettem, hogy hogyan lehetséges ilyesmi. Azonban ebben a szent minutumban, mind ez értelmet nyert.
  Ekkor egy köhintést halottunk, a körülöttünk álló emberektől, így aztán barna felsegített és felálltunk. De még mindig nem törődtünk a barátainkkal. Csak álltunk egymással szemben és néztük a másikat. Arcára megint kiült az az elégedett, és csintalan kis mosoly, melyet utoljára akkor láttam őt.
-2010. október 31.-mondtam halk, szinte alig hallható hangon.
-Nem hittem volna, hogy felismersz.-mondta ő is majd egy lépést közelebb lépett.-Aranyos, hogy így emlékszel a dátumra.-mondta és rám kacsintott. Hogy én, hogy utálom ezt az embert!
-Érdekes... valahogy te se felejtettél el engem.-vágtam vissza büszkén és kérdőn, egy fél oldalas mosollyal néztem rá, majd én is közelebb léptem.
-Téged nem lehet elfelejteni olyan egyszerűen.-mondta, és az arcainkat már csak centi méterek választották el egymástól.
-Na jó... Valaki mondja, hogy nem én vagyok az egyetlen aki kurvára nem érti, hogy mi folyik itt.-mondta Nelli, és ekkor Barnának, és nekem is leesett, hogy mi is történik, így hát hiper gyorsan szét reppentünk.-Oh, félre értés ne essék, tényleg iszonyat cuki voltatok, meg minden..de komolyan, mi a francot kerestek itt?
-Egy ajánlatot szeretnék tenni.-mondta ekkor Viktor, komolyra fordítva a szót.-A srácokkal, plusz a hős szerelmes pár női tagjával úgy gondoltuk, hogy lelépünk. Elmegyünk, csak úgy random van egy nagy kocsink, és elegünk van. Rohadtul meguntunk már... mindent. Úgy, hogy itt a nyár és van némi spórolt pénze mindannyiunknak. Szóval a kérdés az, hogy eljönnétek velünk? 2 és fél hónap, Európa, és mi. Mit szóltok?-amint Viktor elmondta az ajánlatukat, egyből felcsillant a szemem. Imádtam utazni, és a srác mintha a számból vette volna ki a szót. Elegünk van... mindenből.  Aztán eszembe jutottak apuék, és az, hogy csak 14  éves vagyok. Biztos nem engedné meg.
-Ugye tisztában vagytok vele, hogy csak 14 évesek vagyunk...?-kérdezte Nia, mintha olvasott volna a gondolataimban.
-Pontosan tudjuk, drágám. De ez minket nem nagyon zavar, a szülő kérdést majd valahogy megoldjuk, higgy nekem Pollz. Csak gyertek, jó lesz.-mondta Viktor és láttam, ahogy a keze óvatosan hozzá ér barátnőm csuklójához.
-Én benne vagyok.-mondtam és elmosolyodtam.
-Rendben, csináljuk.-egyezett bele Nia is, és Viktor arcára mérhetetlen nagy öröm ült ki.
-Na és te tündér bogár?-kérdezte az eddig szótlanul szemlélő Sziszi Nellitől.
-Oh drágám, én az elejétől fogva benne voltam, csak nekem nem jutott cuki régről ismert gimnazista.-mondta Nelli szarkasztikusan egy édes mosoly közepette, mire Sziszi és a többiek felnevettek.
-Ne aggódj tündér bogár, ezen hamar változtatunk.-kapta válaszul a lány Sziszitől, majd Dini, a raszta hajú srác közölte, hogy indulnunk kell.

{Nelli}

  Egyszerűen szavakba sem lehetett önteni, azt amit akkor éreztem, mikor Viktor ajánlatot tett nekünk. Az igazság az, hogy gondolkodás nélkül bele mentem, nem is vacilláltam. Aztán eszembe jutottak a szüleim... meg, hogy pontosan, mit is fogok én ezért kapni. Amíg a srácok beszélgettek, én gyorsan küldtem anyukának egy SMS-t, hogy induljanak el  én a lányokkal fogok "haza" sétálni. A három család már hónapokkal ez előtt megbeszélte, hogy együtt fogunk a ballagás után ünnepelni, Niáéknál. A szüleim nem voltak otthon, magyarán szólva a ház üres volt. Tökéletesen arra időzítve, hogy lelépjek és itt hagyjam őket. Éreztem ezt a maró érzést a torkomban, amit aztán soha sem felejtettem el. Féltem, hogy anyu és apu meg fog rám haragudni, de egyszerűen égő vágyat éreztem arra, hogy a többiekkel tartsak erre a nyárra. Kétes érzések tömeg fogalmazódott meg bennem, de végül mély levegőt vettem és igent mondtam. Hát akkor vágjunk bele. 
  Meszler elmondta, hogy a Tettyén találkozunk, ő még összeszedi Livit a kávézóból. Amint meghallottam, hogy Olívia is velünk tart, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről...nem mintha nem bíznék ebben az öt gáláns férfi lovagban, de mégis. Jobban éreztem magam, abban a tudatban, hogy egy velük egy korú lány is lesz. A többi fiú pedig gyorsan beszegődött mellénk, segíteni. Így hát Lora, Barna és Dini lettek egy csapat, Viktor és Nia, -természetesen előtte esküt tettettünk velük, annak megelőzésében, hogy a másik életére tőrnek, míg csak ketten lesznek- illetve én és a rossz fiú. Mind elindultunk a kijárat felé, Sziszivel mi mentünk leghátul, ahogy a többiek sietve léptek ki az ajtón, mi valahogy hátra maradtunk. Én elég közel laktam a sulihoz, szóval időnk volt, mint a tenger, Blöcker Szilárd meg a világ egyik legtürelmesebb emberének látszott. Mikor a hatalmas, fehér tiszteletet parancsoló ajtón végül mi is kiléptünk, szembe találtam magamat Zsomborral, a haverjaival és néhány kis picsával a másik osztályokból. éreztem, ahogy végig mérnek, és ezúttal ne, csak engem, hanem a mellettem lévő, szürke pólós barna kusza hajú, napszemüveges Isten látszatot keltő személyt is.
-Úgy látom elnyertem a nyolcadikos, picsák szívét.-jegyezte meg halkan a fülemhez hajolva Sziszi, én meg csak a szememet forgattam.
-Ne bízd el magad, ugyan úgy néznek rád, mint az összes "friss húsra" ebben az utcában.-mondtam mosolyogva, mire ő jóízűen felnevettet.
-Na ne légy féltékeny, egész nyáron csak a tiéd leszek.-folytatta tovább és egy sármos mosoly közepette mutatta az utat a kocsija felé. Nem voltam féltékeny, ezt mindketten tudtuk, egyikünk se ismerte a másikat. De ebben a percben eldőlt az idei nyaram célja, hogy megismerjem az éppen rossz fiú hírében lévő Sziszit.
-Ne reménykedj, de azért ne csüggedj nem szabadulsz te sem tőlem a nyárra.-mondtam mikor elértünk a fiú autójához. Sziszi kocsija egy régi, de teljesen jó állapotban lévő fekete színű Chevrolet volt. Tettszett, illett hozzá.
  Az út rövid volt, ehhez persze az is hozzá tartozik, hogy a srác nem vezet egy teknős módjára, szóval elég gyorsan haza értem. Otthon aztán a szobámba siettem, amíg Sziszivel levetetem két bőröndöt, egy kisebbet, meg egy nagyobbat. Én pedig addigra mindent kikészítettem az ágyamra. Ezután, szerintem megdöntöttem a bepakolás világ rekordját. Minden bent volt. Ruhák, cipők kiegészítők a spórolt pénzem egy része, két könyv, és egy neszesszer. Végül, igazán büszke voltam magamra, hiszen a kis bőröndre nem is volt szükség, elfértem az egyikben. Majd lekaptam a kedvenc barna, bőr csatos válltáskámat és beletettem a fényképezőmet, a telőtöltőmet, a fülhallgatómat, a könyvet amit épp olvasok, egy jegyzet füzet, valamint a telefonom és egy szájfény. Azt már nem tudom, hogy hogyan de valahogy az én táskámban kötött ki, -végül egész nyáron át, ha bárhova is mentünk- Sziszi piros dobozú BOND cigije is, meg az öngyújtója. Amíg a fiú kivitte a bőröndömet és rácsörgött Dinire,hogy hogy állnak, gyors firkantottam egy levelet anyáméknak. Már nem is tudom, hogy pontosan miért , csak úgy éreztem mégis így a helyes. Bár fogjuk rá, ez az én esetemet tekintve igen abszurd, hiszen épp szökni próbálok, hat olyan emberrel, akik még épp, hogy csak nagykorúak, és legálisan vehetik maguknak a piát. De ahogy mondják, az életet veszélyesen kell élni. Elmosolyodtam magamban, majd bezártam az ajtót, és beültem Sziszi mellé az anyós ülésre.
  -És most hova megyünk?-kérdeztem, meglepően kicsinek hangzó hangon.
-Te és én?-kaptam kérdésemre a kérdést, meg egy mosolyt Sziszitől.
-Te és én.-visszhangoztam eltökélten, és nem mertem rá nézni, mert bár nem értem, miért de éreztem, ahogy kissé elpirulok. Azonban a szemem sarkából láttam, hogy a fiú újból elmosolyodik, ám ezúttal ez teljesen más volt.
-Elköszönünk a várostól...-mondta, majd kezével jelezte, hogy adjak neki egy szál cigarettát. Az út többi része úgy telt, hogy vagy az ablakon bámultam ki, Sziszi pedig vezetett, vagy együtt szidtuk a dalokat a rádióban.
Ekkor a fiú, a Havihegyi út felé vette az irányt, és egy nagy fehér háznál leparkolt. Ebből arra mertem következtetni, hogy itt lakik, és innen gyalog megyünk tovább a találka helyre. Sziszi kiemelte a bőröndömet a kocsiból és elkezdtünk a Tettye felé menni.
-Nem tudják, ők sem, hogy elmegyek.-mondta Sziszi szájában egy újabb cigit meggyújtva. Vajon mennyit szív egy nap?
-Miért ezt a cigit szívod?-kérdeztem, nem törődve az előző kijelentésével, mert úgy láttam nem sok kedve van a szüleiről beszélni.
-Mert a Marlboro csak elkényeztetett, tömeg kurváknak való.-mondta kifújva a BOND füstjét, én pedig, bőröndömet tolva fel nevettem, ő meg egy mosollyal nyugtázta, hogy újabb sikert aratott nálam.
  Egy 5 perc se telt bele, mire megpillantottuk a többieket. Egy használt, és kissé kopott Mercedes családi autó mellett álltak. Erős kételyeim támadtak, a jármű férhetőségével kapcsolatban, de reméltem, hogy valamelyik okos erre is kitalált valamit. Sziszi elment berakta a csomagomat én pedig az épp megérkező Dinibe botlottam.
-Áh, tündérbogár, izgulsz?-kérdezte a raszta hajú, átkarolva.
-Ugyan már, egy félméteres raszta védelmező karjai alatt, miért izgulnék?-kérdeztem szarkasztikusan, mire felnevettünk.
-Na gyere Nellike, búcsúzzunk.-mondta, és elindultunk oda ahova a többiek is igyekeztek.
Mikor felértünk a romok kilátójához, -ami mindössze egy lépcsőt és egy emelvényt takar- Lora és Barna egymást ütögette, amit Barnabás húga Livi előszeretettel élvezte, és büszkén állította, hogy ő igen is barátnőm pártját fogja. Kicsivel arrébb Viktor és Nia nevettek valamin, a lány sokkal kisebb volt, mint a fiú, így igazán aranyosnak hatott a kép. Emlékszem, mikor Nia szeptemberben Viktorról beszélt, csillogó szemmel, mosolyogva idézett fel minden egyes emléket; most pedig egy emléket nézhettem. A fiú ugyanolyan csintalan mosollyal és csillogó szemmel nézett barátnőmre, mint a lány ő rá.
-Ott lakom.-mondta ekkor Dini, kizökkentve egem az elmélkedéseimből, és valamelyik dűlőre mutatott.
-Én meg arra felé.-válaszoltam mosolyogva és az egyetem város irányába helyeztem az ujjam.
-Ch...a por nép.-hallottam a már jól ismert Sziszi hangját mögöttem, aki épp abban a pillanatban érkezett fel Meszlerrel és annak a kezében egy doboz sörrel.
-Sznob.-vágtam vissza és megütöttem finoman a karját.
  Vicces pillanat volt ez. ott álltunk a kilátó korlátjának támaszkodva mind, és néztük a várost. nem szólt senki, csak gondolkodtunk. Több száz, sőt még annál is több kérdés, és érzés keringett bennem, de nem zavart. Most, talán életemben először éreztem úgy, hogy ura vagyok az életemnek. Nyáron Pécs mindig kihalt. Az egyetemisták elmennek, a családok, pedig nyaralnak. Olyan lesz hirtelen, mintha egy szellem várossá változna, ahol csak öregek, és néhány kóbor állat lakik. Az év közben, tereken hesszelő diákokat, idegesítő turisták váltják fel, akik azon háborognak, hogy a gombócos fagyi ára ismét felemelkedett.
-No, gyerünk, fedezzük fel Európát!-mondta ekkor Meszler és a vezetésével elindultunk a kocsi felé. Első körben Dini vezetett, s az anyós üléseken, -mert, hogy ketten is elfértek rajta- ültünk Sziszivel. Mögöttünk, az első sorban ült a szerelmes pár, és az öreg házas pár, valamint hátra bezártuk a két vadállatot, had üssék egymást tovább, nevetgélve. És elindultunk. Nem mertem meg nézni a telefonomat, így aztán megnyomta az ablak lehúzógombot, és kinyújtott kézzel, azt képzeltem, hogy elérem a felhőket, és mindegyiket megsimogatom. Akárhogy is lesznek a továbbiak, egy biztos... Érdemes lesz az emlékeket megőrizni.

{00. Prológus}

2015. Június 10.

Pécs, Magyarország

Péntek: 14 óra, 32 perc

{Nelli}

   Sosem szerettem, ha be van borulva az ég, és az időjárás nagyon esni készül. És most, hogy már június van, kifejezetten dühítőnek érzem, hogy nem hajlandó, az a francos nap csak egy kicsit, legalább pár órára kisütni. Viszont, most nem csak az zavar, hogy nem süt hét ágra odakint a nap, a gyomrom már azóta görcsbe van rándulva, mióta ide betettük a lábunkat. Utáltam várakozni. Azt pedig végképp nem bírtam, ha egy kis helyen kell lennem, olyan emberek között akiket nem ismerek... mondjuk ez nem teljesen igaz, hiszen mellettem, két legjobb barátnőm ült. Nia és Lora. Jobb oldalamon rögtön Lora foglalt helyet. Sötét hajában lévő szőke tincse volt az egyetlen számomra, ami a fényt jelentette ezen a borongós napon. (Sosem tudtam, miért ragadok le mindig ennél az időjárás témánál...) Lorán is észre vehetőek voltak a szorongás apró jelei, átéreztem helyzetét egyikünk sem tudta, miért is hívtak pontosan az igazgató úr irodájához. Még nem voltunk gimisek. Ebben az évben felvételiztünk... kisebb, nagyobb sikerekkel. Ellentétben velünk Nia, akinek szőke féloldalasra nyírt haja, az ablakon beáramló lágy szélben, ide-oda lengett egyáltalán nem tűnt megrémültnek. Tudtam, hogy ő is izgul, de már elég rég óta ismertem ahhoz, hogy tudjam, úgy sem mutatja ki. Nem szóltunk egymáshoz. Így aztán, inkább csendben lóbáltam a lábaim, s néha, néha lopva felnéztem, és körbe tekintettem, apró mogyoró kivágású égszínkék szemeimmel.  

  Velünk szemben három másik kamasz ült. Középen egy apró termetű, ám annál inkább eltökéltnek látszó, mosolygó lány. Haja hosszú, sötét barna volt, mély barna szemeit, egy fekete tusvonal emelte ki, s tökéletesre göndörített szempillái, csodaszépnek hatottak együtt. A lány mellett egy srác ült. A fiú lehengerlő volt. Szőkés barna világos hajával, s zöld szemeivel, mintha egy görög istenség ült volna, veled szemben. Ekkor a lány a fiú vállára hajtotta a fejét, az pedig adott rá egy puszit. Aranyosak voltak együtt. A tökéletes ellentét. A lány másik oldalán unatkozó fiú, látványosan szenvedett, ami elég viccesnek hatott. A srácnak egy tincse, amely épp kilógott a fekete, felkötött raszta hajából mindig a szemébe zuhant, s ezt ő a keze nélkül próbálta onnan eltüntetni. Magyarán szólva, azt az egy tincset fújta megállás nélkül, ami ennek hatására ide-oda repdesett. Ezen egy kicsit elmosolyodtam, majd aztán végig mértem a srácot, és inkább abba hagytam. A raszta hajú, zavarba ejtően sexy volt. Bár elfeküdve ült a széken, látszott rajta, hogy magas, és izmos. Ám ekkor nyílt az ajtó, én pedig elpirulva, vissza hajtottam a fejem. Hárman jöttek be, ha jól számoltam a lábakat. Egy kis idő után, a velünk szemben ülők, mozgolódni, és beszélgetni kezdtek, így újra fel mertem nézni. Két új alakot vettem észre, a társaságban. Mindketten fiúk voltak. Érezhetően cigiztek, mielőtt beléptek volna. Az egyik srácnak a haja le volt  nyírva oldalt, így ha valaki csak balról nézte a fiú sötét barna haját azt hihette, hogy punk. Szemei ugyan olyan színűek voltak, mint a lánynak, és arcuk is elég sok mindenben hasonlított. Lemertem volna fogadni, hogy testvérek. A féloldalas fiú magas volt, és cingár. Egy szürke hosszú ujjú pólót viselt és egy kopott farmer nadrág, amely fel volt hajtva a vádlija magasában. Mellette a másik fiúnak barna haja összekuszálva volt. A fiún egy szűk szabású fekete szaggatott farmer meg egy sima szürke trikó, valamiféle rajzzal. Mire észbe kaptam, hogy talán túl sokáig, vagy túl feltűnően bámulom őket, addigra arra lettem figyelmes, hogy a trikós srác engem néz. Óvatosan harapdálni kezdtem a szám belsejét, és éreztem ahogy elpirulok, de bírtam a tekintetét. Egy idő után elégedetten elmosolyodott, és vissza fordult barátaihoz. Ekkor vettem észre, hogy az arcán van egy hatalmas, hosszú heg. A seb körülbelül a szemétől a füléig ért. Nem új volt, már látszott rajta, hogy egy, két éve teljesen beforrt. Bár csúnya volt a heg, és néhol még mindig piros, mégis valahogy elképesztően helyes volt a srác. Ekkor az ajtó nagy durranással becsapódott, és az utolsó fiú is belépett rajta. neki szőkés barnás haja tökéletesen volt beállítva és érezhető volt a megjelenésén, hogy egy egoista zsenivel van dolgunk. A mellettem ülő Nia, mikor meglátta, a fiút megfeszült, és száját egészen szűkre húzta össze. Fura volt, és nem tetszett barátnőm viselkedése. Ő Nia, sosem szokott ideges lenni! Azonban, egy két perc múlva minden értelmet nyert. 
  A fiú, aki az imént csapta be az ajtót, látszólag a szemben ülő társaság utolsó tagja volt. Azonban nem hozzájuk ült le,hanem egyenesen felénk vette az irányt. Pontosabban Nia felé. Amíg a srác oda ért, síri csend lett a teremben.Mindannyian őket figyeltük. Megnyugodva vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem ért semmit. És ekkor leült mellé. 
-Nem gondoltam volna, hogy itt látlak viszont Pollz.-mondta egy féloldalas mosoly közepette.
-Hányszor mondtam el, hogy nem szeretem, ha így hívsz.-mondta barátnőm, kissé elpirulva.
-De szerintem ez aranyos.-mondta majd, felénk fordult. -Sziasztok én...-kezdte volna de Nia belé fojtotta a szót.
-Lányok ő itt Viktor, a világ legidegesítőbb embere, aki nem tud két számot összeadni, és... Na ezt hagyd abba, ne mosolyogj Nelli!-szólt rám Nia, én meg természetesen nem hagytam abba a mosolygást.
-Ugyan már, én olyat nem szoktam.-mondtam még mindig fülig érő szájjal, és hajamat hátra dobva, mint egy királylány.-Amúgy a nevem Kornélia, de csak Nellinek hívnak.-mondtam Viktornak, és bólintott.
-Én Lora vagyok.-mondta másik barátnőm, mikor egy jelző köhintést halottunk, szemből.
-Örülök, hogy bemutatsz minket haver.-mondta a raszta hajú.
-Hát persze...-nevetett fel jóízűen Viktor.-Lányok, ők itt azok az emberek, akik elviselnek.
-Nehéz lehet.-tette hozzá szarkasztikusan, de nagy mosollyal a száján Nia. Erre a kijelentésre a legtöbben felnevettünk, Viktor meg gyengéden belebokszolt a karjába, barátnőmnek.
-Szóval, a lány középen Olívia, de mi csak Livinek hívjuk, mellette ülő szőke szívtipró Meszler Dániel. Aztán a raszta nagyszájú a Dinike, és a rangidős Livi bátyja Barna. Meg az éppen rossz fiú hírében lévő Sziszi.-innentől nem volt megállás. Ez volt az a pillanat amikor valami megtört. Ott ültünk mind az igazgatói előtt, túl esve a kínos bemutatkozásokon, és hirtelen mind... felszabadultunk. 
  Valahogy ettől a naptól fogva érezhetően más lett minden - ahogy azt később Sziszi is megállapította-. Ettől a perctől fogva, a srácok gondolata, kinézete, és az érzés, hogy velük legyünk átvette az irányítást az agyunk felett. Egyikünk sem ment bele a részletekbe. Nem kérdezte senki a másikat, hogy miért is ült aznap ott az igazgatói előtt. Nem akartuk tudni senkiről, hogy hány éves, vannak-e testvérei, vagy, hogy mi a története. Egyáltalán nem siettünk. Nyugodtan beszélgettünk, s néha fel nevetve jeleztük a másiknak, hogy pontosan értjük mire akar kilyukadni. Érdekes volt. Az egész, olyan hihetetlen, és mégis valós. nem hittem volna, hogy pár idegen, milyen közel kerülhet, ilyen rövid idő alatt. Úgy éreztem tetszettünk nekik. Valószínűleg csak az én beteg agyam gondolta így de olyan volt, mintha ezzel azt akarták volna sugallni, hogy nem ez volt az utolsó találkánk. Mintha telepatikus úton megbeszéltük volna, hogy életre szóló barátságot kötünk ott, ebben a szent percben az igazgatói iroda előtt. Ekkor kicsapódott az addig zárt ablak, és a szél süvítve rontott be.
-Utálom, hogy nyár van és ilyen rossz idő...Miért kell ennek a hülye szélnek folyamatosan ilyen nagyon fújnia.-akadtam ki, kissé túl látványosan.
-Ez a változás elő szele aranyom.-vágta rá klisésen egy sármos mosollyal Sziszi, én meg nevetve forgattam a szemem.
-Én inkább a közelgő vihar elő szelének titulálnám, drágám.-válaszoltam végül, és akkor még fogalmam sem volt, hogy Blöcker Szilárdnak, -idegesítő módon, de- mindig igaza van.

{Nelli Levele}

Anya, Apa!

  Ami, ebben a levélben áll az lehet, hogy először kiborít majd titeket, de, igazán nem kell aggódnotok. Minden rendben velem. Nem vagyok beteg, és nem is erőszakoltak meg. Magam akaratára vagyok itt, és ha haza érek majd, (valamikor) - valószínűleg majd a nyár végén – ne essetek se nekem, se a többieknek! Nem vagyok egyedül! És vigyázok magamra különben is. Igen, anya tudom, most biztosan azon jár az agyad, hogy kik azok a „többiek”… Ugye? Eltaláltam? Gondoltam. Nagyon kedvesek, meg jó fejek. Csak pár évvel idősebbek, mint mi. Most érettségiztek. Nem lesz semmi bajom, - Viktor itt bólogat mellettem, és azt üzeni, hogy vigyázni fog rám, (ezt leginkább fordítva tudnám el képzelni…) - szeretlek titeket!

  Mielőtt félre értés esik, én nem miattatok mentem el, én csak… Úgy éreztem, muszáj elszöknöm. Egyszerűen, annyi minden történt ebben az évben. Nem akarok otthon lenni, vagy bármely ismerősöm közelében nyaralni most. Nekem, csak egy kis „szabadságra” van szükségem. És visszajövök. Sosem hagynálak ott titeket, plusz Szeptemberben, úgy is minden előröl, kezdődik, szóval úgy éreztem ki élvezem ezt a maradék 3 hónapot. Ja, és az is bele tartozott, hogy nagyon világot akartam látni, így hát eljöttem. Hogy mennyire volt ez merész? Azt hiszem, erre ti is tudjátok a választ. Apa, remélem nem mentél még a rendőrségre, és anyut is le tudtad nyugtatni, mert semmi baj. Egyáltalán nem kell senkinek szólni, vagy bárkit is bele vonni, rendben? Szabad akaratomból vagyok itt. És nagyszerűen érzem magam. Még tanulok is néha valamit! Sok szép helyen jártunk már, édes Istenem, és még mennyi vissza van!

  Ígérem nektek, ha haza értem össze pakolok a szobámban, és persze mindent elmesélek, csak most legyetek türelemmel. Nem egyedül én vagyok itt lány, szóval még csak ezért sem szabad aggódnotok. Azzal zárnám, hogy emlékszel anyu, mikor azt mondtad „Ne álmod az életed, hanem éld az álmodat!”? Hát, most ezt teszem mami. Élem az álmomat.

Még jelentkezem, ígérem!

Puszil, és szeret titeket,

Lányotok, Nelli xxx